1. Június 12. Antarktisz, a Déli sarktól 12 km-re

Mike Arlow sebesen haladt motoros szánjával a hómezőn. Előtte szélesen terült el a havas síkság, amely egészen a Transzantarktiszi-hegységig vezette a tekintetét. A látvány egyhangúságát csak a jobbján végighúzódó jégbuckasor törte meg.

Sötét volt, hiszen csak a csillagok világítottak. Sötét volt és borzasztó hideg. Mike gyorsan siklott, hogy minél hamarabb elérje az Amundsen-Scott telepet. Mikor azonban megszólalt az adóvevője, lassított és megállt, hogy biztonságosan beszélhessen.

– Helló Mike! Merre vagy?

– Pete! Mindjárt visszaérek a bázisra. Talán még egy húsz perc, és ott leszek.

– Akkor rendben. Éppen azon vitatkoztunk a fiúkkal, hogy megvárjunk-e az ebéddel. De ha sietsz, megvárunk.

Mike körbehordozta a tekintetét a kietlen tájon. Nem messze előtte egy sötétebb sáv keresztezte az útját, és vezetett el egészen a buckákig. Talán valamiféle vadcsapás?

– Legyen inkább fél óra, Pete! Valami nyomokat látok magam előtt, azt még megnézem. De hamarosan ott leszek.

– Rendben, Mike! Viszlát!

– Viszlát!

Mike eltette az adóvevőt, és elővette a távcsövét. Igen, nem tévedett. A sáv határozottan vadcsapás volt. Követte a tekintetével a nyomokat, ahogy eltűntek a jégbucka mögött. De a bucka is valahogy furcsa volt: egy kutya ült ugyanis a tetején.

– Mi az ördög!? – Mike csodálkozva összevonta a tekintetét. Még nem látott az Antarktiszon kutyát, noha tudta, hogy más telepeken előfordulnak.

A kutya hirtelen megmozdult, és lenézett rá. Mike elkapta a szeme elől a távcsövet, hogy puszta szemmel nézzen vissza. Semmit sem látott. Elbizonytalanodva elindult a bucka felé, és ismét a távcsövébe nézett. A buckán nem volt semmi.

Mike tanácstalanul megvakarta az állát, aztán vállat vonva visszaindult a motoros szán felé.

A kutya ott állt a szán mögött, és őt nézte. Nagy volt, talán kétszer akkora, mint egy normális szánhúzó kutya, a szeme zöld volt, és mereven figyelt. Mike kényelmetlen érzéssel szemlélte, aztán a felismeréstől úrrá lett rajta a rémület.

Ez nem kutya.

Ez farkas.

2. Június 12. Antarktisz, Amundsen-Scott telep

– Mikor eszünk már, Pete? Éhen halok, ha még egy percet is várnom kell!

– Nyugi! Mike azonnal itt lesz, és akkor nekiláthatunk.

– Ezt mondtad egy órával ezelőtt is.

– Nem tehetek róla, hogy Mike folyton késik. Azt ígérte, egy fél órán belül itt lesz. De tudod, mit? Ha egy negyedórán belül nem jön, elkezdjük nélküle. Rendben?

– Mindig ez van. Soha nem tudunk egy étkezést normálisan elkezdeni. Soha nem tudunk egy vizsgálatot időben befejezni…

– Jó-jó, ne morogj! Annyit még megtehetünk, hogy kinézünk, nem jön-e már. Kikísérsz?

– Nem őrültem meg, hogy Mike kedvéért még meg is fagyasszam magam! Hívd inkább Tonyt, ő szeret ilyenkor kint mászkálni.

– Mindig is bírtam az áldozatkészségedet, meg a csapatszellemed…