Címsor
Karate arcképcsarnok
Bódhidharma
Bódhidharma (japánul 達磨, Daruma) indiai származású, a katonai bráhmana kasztba tartozó bódhiszattva (Buddhává válni szándékozó), legendás buddhista szerzetes volt. Egy indiai király, Simhavarman harmadik fiaként született körülbelül i.sz. 470-ben.
A zen buddhizmus 28. indiai és 1. kínai pátriárkája.
A csan , a seon és a zen hagyományokban a legendái a mai napig is élnek. A kínai hagyomány szerint ő kezdte el a Saolin kolostor szerzeteseinek fizikai kiképzését, és ez lett később a Saolin kung fu alapja.
A buddhista művészetben rosszindulatú, nagy szakállú, szélesre nyitott szemű, nem kínai emberként ábrázolják, a csan szövegekben „a kék szemű barbárnak” nevezik.
A tengeren utazva áthaladt Szumátrán, Jáván, Balin és Malajzián (a maláj hagyomány szerint ő vezette be a formagyakorlatokat a szilatba), ez után érkezett Kínába, hogy meglátogassa a Jungning templomot. Ekkor történt híres találkozása Vu császárral, de mivel nem tett jó benyomást, 527 körül tovább utazott északra a Saolin kolostor felé. Kilenc évig nem engedték be, ezt az időt egy barlangban a falat nézve, meditációval töltötte. A történet szerint levágta a szemhéjait, hogy ne tudjon elaludni; ezeket a földre vetette, ezekből sarjadt ki az első teacserje, és ezért isznak a szerzetesek teát álmosság ellen. Egy másik történet szerint a hosszú meditáció alatt elszáradt a keze és a lába – ebből a legendából származik a japán daruma (keljfeljancsi) figura.
Halálának időpontja is, körülményei is ismeretlenek, valamikor 536 és 554 közé tehető. A tanítványai úgy tartották, hogy a Darma Mester (Bódhidharma) 150 (vagy 180) évig élt, és a halála után három évvel még megjelent egy Szung Jün nevű hivatalnoknak.
Az Öt Shaolin Mester
Az eredeti Shaolin kolostor északon, Henan tartományban épült 477-ben, ezt látogatta meg a VI. században Bódhidharma. A hagyomány szerint ugyanakkor épült egy déli Shaolin kolostor is Fucsian tartományban; a legenda szerint ezt rombolták le 1647-ben (vagy 1732-ben), és innen menekült el az Öt Shaolin Mester, akiktől a déli shaolin kung fut származtatják.
- Csi Sin (Jee Sin Sim See – Csi Sin zen tanító) eredetileg az északi Shaolin kolostor szerzetese volt, a déli kolostor apátja, és nagymestere, egyben neves zen (csan) tanító volt. Támogatta a Csing dinasztia elleni felkelést, ezért a déli kolostor pusztulása után új központot alapított szintén Fucsian tartományban, ezt azonban a Csing császári hadsereg tízszeres túlerővel támadta meg, és szintén elpusztította. A harcban Csi Sin megküzdött az ellenséget vezető Bak Meivel, és elesett.
- Ng Mui apáca volt, a Shaolin kung fu és a Vudang mestere. Menekülése után tanított egy Jim Ving-csun nevű leányt, később róla nevezték el a stílust Ving Csunnak. A Sárkány stílust is tőle származtatják.
- Bak Mei (Pei Mei – Fehér Szemöldök) neve nem valós, egyben a saját stílusának a neve is. Árulóként tartják számon, mert csatlakozott a támadó Csing hadsereghez, és ő vezette el őket az új déli kolostorhoz, ahol párbajban eltörte Csi Sin nyakát. Megítélése ugyanakkor nem egyértelmű, mert a Csing udvar támogatásával a korábbi korrupt Ming dinasztia ellen lépett fel, egyben a saját tanítványait védte. Buddhista szerzetes volt, mégis taoistaként tartják számon.
- Fung Dou Dak egyes legendák szerint a déli kolostor pusztulása után csatlakozott Bak Meihez, és együtt tanulmányozták a taoizmust, együtt is harcoltak a régi társaik ellen. Más legendák szerint egy titkos alagúton kimentette a kolostorból a gyógynövények használatáról szóló írásokat, és egy taoista kolostorba menekült, ezzel kerülte el a Csing hadsereg megtorlását. Harcművészetében egyesítette a shaolin kung fu alapjait a taoista alapelvekkel.
- Miu Hin a Shaolin kolostor rangidősei közé számított, annak ellenére, hogy nem volt borotválva, vagyis hivatalosan laikus volt, nem szerzetes. Számos stílusban volt járatos, egyes elképzelések szerint szerepe volt a Ving Csun kidolgozásában is. Egy legenda szerint mikor Bak Mei párbajban megölte Csi Sint, Miu Hin meg akarta bosszulni az apát halálát, de Bak Mei a harcban őt is legyőzte, így esett el. (E történet szerint ugyanakkor Fung Dou Dak kihívta Bak Meit egy harmadik küzdelemre, és sikerült is diadalmaskodnia, Bak Mei pedig belehalt a sérüléseibe.)
Ip Man és Bruce Lee
Ip Man (1893-1972) gazdag kínai családból származott. 13 éves korától tanulta a későbbi Ving Csun egyik irányzatát. 16 évesen Hong Kongba ment tanulni, itt ismerkedett meg a Ving Csun egy másik irányzatával. 1916-ban visszaköltözött Kínába és rendőrnek állt. Megnősüt, két fia és két leánya született. A második japán-kínai háború alatt a Kuomintang oldalára állt, a pontos tevékenysége nem ismert. A polgárháború, és a kommunisták győzelme után el kellett hagynia Kínát, ezért újra Hong Kongba költözött. A határok lezárása miatt végleg elszakadt a családjától. Munkanélküliként súlyos anyagi gondjai voltak, amelyeket csak tetézett az ópiumfüggősége. 1950-től oktatott Ving Csunt, de csak a ’60-as évektől vált neves mesterré. Sok tanítványa volt, közülük a leghíresebb Bruce Lee. Az Ip Man által létrehozott szervezet a „Wing Chun” Athletic Association jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a stílus világszerte népszerűvé váljon, és az egyik legtöbb tanulót vonzó harcművészetté váljon.
Bruce Lee (Li Jun-Fan, 1940-1973) San Franciscoban született, Hong Kongban nőtt fel, és már gyermekkorában megismerkedett a filmiparral. Harcművészetnek Ip Mantól Ving Csunt tanult, mellette taicsit, és bokszot is. 1959-ben visszaköltözött Amerikába, és a filmszínészet mellett harcművészetet tanított. Olyan híres tanítványai voltak, mint Chuck Norris, Sharon Tate és Kareem Abdul-Jabbar. Öt filmje készült (A Nagyfőnök, Tomboló ököl, A Sárkány útja, A Sárkány közbelép és a halála után kiadott Halálos játék), amelyek alapjaiban változtatták meg a harcművészeti (akció)filmeket, a kínai és amerikai filmipar viszonyát, és a harcművészetek általános megítélését. 1967-ben hozta létre a saját stílusát, a Jeet Kune Do-t (a Megállító Ököl Útja), a „stílus nélküli stílust”. 1973-as halála a mai napig számtalan legenda táptalaja.
Csatan Jara mester
Csatan Jara (北谷 屋良, Chatan Yara, 1668–1756) ueekata (a Rjúkjú királyság hierarchiájában a felső középosztályt jelentette a pecsin osztály fölött, de a királyi család, a főnemesség alatt)
Csatan faluban született Okinaván, 12 évesen Kínába utazott kínai nyelvet és harcművészetet tanulni. Vong Csung-Jótól botharcot és a szai használatát tanulta.
Hazatérése után egy evezővel legyőzött és megölt egy szamurájt, aki egy nőt zaklatott, ezért a helyi hivatalnokok felkérték, hogy tanítson harcművészetet. Három katát kötnek a nevéhez, az egyik a Csatan Jara Kuszanku, amelyet később Hajasi mester is átvett, a másik kettő fegyveres kata, az egyik szaival, a másik 6 láb hosszú bottal. A fia (Jara Guva – „kis Jara”) fejlesztette ki a negyedik Csatan katát, tonfára.
Takahara Pécsin mester
Takahara Pécsin (高原 親雲上, 1683-1760) pécsin (a Rjúkjú királyság hierarchiájában az középső középosztályt jelentette az ueekata osztály alatt, és a szatunusi osztály felett)
Szerzetes volt, és többek között Csatan Jarától is tanult, bár az általa képviselt stílust inkább Csuan Fának (egy hagyományos saolin stílus) tartják.
Tanítása szerint az úton járás három alapelve az idzsó (együttérzés, alázat, szeretet), a kacu (a törvény, a technikák megértése) és a fo (elhivatottság, mind a gyakorlásban, mind a harcban).
Kuszanku mester
Kvang Sang Fu (Kuszanku, Kósókun 公相君, ? –1761)
Kínai nemes és diplomata volt, egyben a Fucsian tartomány ismert harcművésze. Okinaván tanította Csatan Jarát és Kanga Szakugavát (és az apját) is; tekintettel arra, hogy Csatan Jara korábban Kínában tanult, fogékonyabb volt a részletekre, így a tudás – amelyet a Kusanku kata-család foglal össze – két ágon adódott tovább.
Szakugava Kanga mester
Kanga Szakugava (佐久川 寛賀, Sakugawa Kanga, 1733–1815) szatunusi
Említik Szakugava szatunusi néven is, ez a rangjára utal (a szatunusi a Rjúkjú királyság hierarchiájában az alsó középosztályt jelentette a pecsin osztály alatt, a tudós-hivatalnokok között).
Később a hírneve miatt hívták Szakugava Tódinak is (Tódi – „kínai kéz”, a harcművészet neve).
Apja, Kangi Szakugava kezdte harcművészetre tanítani, később apja mestere, Takahara Pécsin oktatta. A mester engedélyével tanult aztán Kuszankunál.
A szájhagyomány szerint a fiatal Szakugava tréfából a folyóba akarta lökni a vizet bámuló idős kínai férfit, aki azonban vasmarokkal megragadta, és megfenyítette. Így találkozott először Szakugava Kuszankuval, a későbbi mesterével.
Leghíresebb tanítványa Macumura Szókon mester volt, akit a Suri-te irányzat alapítójának (és ezzel az ebből kifejlődő harcművészetek, a Sótókan, a Sórin-rjú és részben a Sitó-rjú egyik atyjának is) tartanak.
Szakugava Kanga mester
Macumura Szókon mester
Macumura Szókon (松村 宗棍, Matsumura Sōkon, 1809-1899)
Jamagava faluban született, magas, erős fiú volt, már gyerekkorában „bajkeverőnek” látszott, ezért az öreg Szakugava csak az apja hosszas kérlelésére vállalta a tanítását. Hamar hírneve lett: sok küzdelmet vállalt és soha nem győzték le.
1836-ban a Só királyi család szolgálatába szegődött, mint testőr, később, mint testőr parancsnok, és vezető harcművészeti instruktor, és alsó pécsin rangot kapott.
Nem csak Suri-te stílust tanult, de Kínában Csuan Fa kung fut, Szacumában pedig Dzsigen-rjú kardvívást is. A leírások szerint villámgyors, és kiemelkedően erős volt.
Bár rendkívüli harcos hírében állt, a legnagyobb elismerést mégis a ravaszságával érte el. Egy alkalommal a király a különlegesen hatalmas bikát kapott ajándékba a japán császártól. Kihirdette, hogy a következő ünnepen a hatalmas állat meg fog küzdeni a sziget legnevesebb harcosával, Macumurával. Amikor eljött az esemény ideje, mindenki, aki csak tehette eljött az arénába, hogy láthassa a páratlan eseményt: kiengedték a bikát, amely dühösen, és félelmetesen bőgve tört be a küzdőtérre – valóban lenyűgöző látvány volt. Amikor Macumura teljes harci vértben feltűnt, a nézőközönség lecsendesedett, és lélegzet visszafojtva várta a küzdelmet. Macumura lassan közeledett az állat felé, amely láthatóan támadásra készült. Amikor azonban a harcos a közelébe ért, váratlanul felbőgött, megfordult, és látható félelembe esve kirohant az arénából. A tömeg lenyűgözve hangos ovációban tört ki, a király pedig elrendelte, hogy Macumurát a továbbiakban hivatalosan is Businak („a Harcos”) nevezzék.
Mi volt Macumura titka? Az eseményt megelőző napokban titokban meglátogatta a lekötözve tartott állatot, és minden alkalommal egy hosszú tűt szúrt az orrába, egész addig, míg az állat fel nem ismerte őt már az érkezésekor. Ezért töltötte el a bikát félelem az arénában is, amikor Macumura a közelébe ért.
Egy másik történet szerint egyszer elküldték, hogy győzzön le egy hajótörött kínai kalózt, aki a helyiek termését dézsmálta folyamatosan, hogy megéljen. A küzdelemben azonban Macumura felismerte, hogy a másik tudása az övéhez mérhető, ezért inkább tanult tőle, és ezt a tudást foglalta össze a Csintó katában (a név eredeti jelentése „harcos keletről”, később a sótókanban Gankakunak nevezték át, ami annyit tesz, „daru a sziklán”.)
Számos kiváló tanítványa volt, akik a Suri-te továbbfejlesztésével a karate számos irányzatát hozták létre.
Macumura Szókon mester
Aszato Ankó mester
Aszato Ankó (安里 安恒, Ankō Asato, Azato Yasutsune, 1827 – 1906)
Aszato faluban született Suri és Naha között, előkelő, nemesi családban. (A tuncsi osztály tagja volt, akik közé az ueekaták és a pécsinek sorolódtak, a társadalom felső 1%-a tartozott ide.)
1879-ben Só Tai király széles kísérettel Tókióba utazott, ahova Aszato pécsin, aki ekkor miniszterhelyettes volt, szintén elkísérte, mint a király személyes szolgája. Nem tudni pontosan, mikor tért haza, vagy 1884-ben (öt év után), amikor a király néhány hónapra hazalátogatott, vagy 1892-ben.
Nemcsak a Suri-te mestere volt, de egyben kiválóan lovagolt, nyilazott és a Dzsigen-rjú kardvívást is magas szinten művelte. Jó barátságban volt Itoszu Ankó mesterrel, akivel együtt tanultak Macumura Sókon mestertől, és sokat gyakoroltak is együtt. A történet szerint egyszer ketten győztek le egy 20-30 fős bandát.
Egyes források szerint Funakosi mester a sírfelirataként szolgáló híres mondását is (Karate ni szente nasi) Asato mestertől tanulta.
Aszato Ankó mester
Itoszu Ankó mester
Itoszu Ankó (糸洲 安恒, Ichiji Ankō, Itosu Ankō, 1831 – 1915)
Kisnemesi családba (csikudun pécsin) született, gyerekként kicsi és szégyenlős volt. Nagahamától kezdett tódit tanulni, tőle került Macumura Szókon mester kezei alá. Gyakorlásának fontos eleme volt a makivara (ütőfa) használata. A felfogása szerint a kezek és lábak olyanok, mint a lándzsák, ezért keménynek és erősnek kell lenniük, hogy áthatoljanak az ellenségen.
1879-ig az utolsó okinavai király titkáraként dolgozott. (Utána Japán felszámolta az önálló helyi monarchiát.)
1901-ben fontos szerepe volt abban, hogy a harcművészet oktatása bekerüljön az iskolai képzésbe. Ennek érdekében egyszerűsítette és egységesítette a mozdulatokat, a rendszerből kivette a halálos, vagy súlyos sérülést okozó technikákat, és megalkotta (elsősorban a kuszanku kata felhasználásával) az öt Heian (Pinan) katát. Kibővítette a Naihancsi (a Sótókanban Tekki) katát, létrehozva annak harmadik (Szandan) formáját. Mindezek lehetővé tették, hogy (a korábbi, személyes tanítástól eltérően) a tanítványok nagy számban, együtt tanulhassanak.
1908-ban írta meg híres levelét „A karate tíz alapelvét” (Tóde Dzsúkun, 唐手十訓).
Itoszu mester stílusa eredetileg Sórin-rjú (amit a Sórei-rjúval együtt kínai származásúnak tartott), ezt később a tiszteletére Itoszu-rjúra változtatták.
Számos híres tanítványa volt, akiknek később meghatározó szerepe lett a karate történetében, köztük Funakosi Gicsin, Mabuni Kenva, és Motobu Csóki mesterek, hogy csak a legismertebbeket említsük.
Itoszu Ankó mester
Higaonna Kanrjó mester
Higaonna Kanrjó (東恩納 寛量, Higashionna Kanryō, 1853 – 1915)
Nevének első karakterét (東 – kelet) Okinaván higának, Japánban higasinak ejtik, innen jön az eltérő (Higaonna – Higasionna) kiejtés. Volt egy öt évvel idősebb rokona, aki Higasimurában élt, őt hívták „Kelei Higasionnának”, Kanrjót pedig „Nyugati Higasionnának”.
Nahában született egy csikudun pécsin rangú, egyébként kereskedő családba, akik árucikkeket szállítottak hajón Észak-Okinavába, visszafelé pedig tűzifát hoztak.
1867-től saolin kung fut tanult. Első mestere Szeisó Aragaki (新垣 世璋, 1840–1918) volt egy csikudun pécsin rangú kínai tolmács, aki Kumemurában (a kínaiak által lakott településen) élt, és híres mester volt: Funakosi Gicsin, Mabuni Kenva, Mijagi Csódzsun is tanult nála, és tőle eredeztetik az Unsu, Szeiszan, Szócsin, Niszeisi, Siszócsin és Szancsin katákat.
1870-ben (’73-ban?) hercegi közbenjárásra engedélyt kapott, és elutazott Kínába. Aragaki mester javaslatára keresett kínai mestereket. Négy évet Vai Sinsiannál és Kodzsó Tatinál tanult, végül sikerült Liu Long Gong (Rjú Rjú Kó, 劉龍公 1793 – 1882) tanítványává lennie, akitől Fehér Daru kung fut tanult.
Az 1880-as években visszatért Okinavára és harcművészetet kezdett tanítani (többek között a herceg fiainak). Mozgásában integrálta a kemény (go) és a lágy (dzsú) technikákat. Olyan híre volt, hogy a Naha-te stílust gyakorlatilag az ő nevéhez kötötték.
1989-ig többször járt Kínában.
Tanítványai voltak Mijagi Csódzsun, Mabuni Kenva és Siroma Sinpan (Guszukuma) mesterek is.
Higaonna Kanrjó mester
Macumora Kószaku mester
Macumora Kószaku (松茂良 興作, Matsumora Kōsaku, 1829 – 1898)
A Tomari-te stílus mellett Dzsigen-rjú kardvívást is tanult.
Hírnevét és népszerűséget annak az esetnek köszönhette, amikor egy vizes törülközővel szembeszállt egy karddal támadó Szacuma szamurájjal, és sikerült lefegyvereznie. Az összecsapásban elvesztette az egyik hüvelykujját, amit a megszerzett karddal együtt a folyóba vetett.
Legismertebb tanítványa Motobu Csóki mester volt.
Macumora Kószaku mester
Funakosi Gicsin szenszei
Funakosi Gicsin (船越 義珍, Funakoshi Gichin, 1868 – 1957) a Meidzsi restauráció évében született Suriban egy pécsin rangú családban. Koraszülött volt, és később is vékony, gyenge fizikumú maradt. Iskolai barátja volt Aszató Ankó mester fia, így kezdett el 11 évesen harcművészetet (Sórei rjút és Sorin rjút, vagyis déli és északi saolin kung fut) tanulni. Mivel nem volt hajlandó levágatni a nemesi hajviseletét, nem mehetett orvosi egyetemre, hiába teljesítette a felvételit. Klasszikus kínai és japán filozófiát és irodalmat tanult, és tanársegédként dolgozott Okinaván.
Funakosi mester másik mestere Itoszu Ankó volt (illetve tanult még Macumura Szókon mestertől is), ezért jellemző a karatéjára a Suri-te stílus. Az 1910-es évekre már neves mesternek számított Okinaván.
1917-ben utazott először, majd 1922-ben másodszor Japánba, ahol bemutatót tartott a trónörökösnek, és a dzsúdó központjában a Kodokanban is Dzsigoró Kanó mester előtt. 1922-től Tokióban élt, és karatét tanított. A dódzsóját az írói álnevéről (Sótó [松涛 – jelentése „hullámzó fenyők”]) nevezték el Sótókánnak, és ez lett később a nevével fémjelzett karate irányzat neve is.
1930-ban megalapította a Dai-Nippon Karate-dó Kenkjúkai nevű szervezetet (Nagy Japán Karate-dó Gyakorló Egyesületet), amelyet 1936-ban Dai-Nippon Karate-dó Sótó-kainak neveztek át (Nagy Japán Karate-dó Sótó Egyesület), és máig ezt tarthatjuk Funakosi mester harcművészeti hagyatéka hivatalos örökösének.
Ugyanebben az évben (1936-ban) megváltoztatta a harcművészet nevének írásmódját 唐手 kandzsikról („karate” [Okinaván „tódi”] – „kínai [Tang] kéz”) 空手 kandzsikra („karate” – „üres kéz”), mert ez a japánok számára elfogadhatóbb volt, és jobban kifejezte a harcművészete lényegét.
1949-ben tanítványai létrehozták a Japán Karate Szövetséget (Japan Karate Association – JKA), amelynek tiszteletbeli vezetője lett, a szervezetet azonban valójában a tanítványa, Nakajama Maszatosi mester vezette.
Számos könyvet írt a karatéról; a leghíresebb talán az „Életem a karate-dó”, önéletrajzi írás, a „Sótókán Nidzsu Kun” (松濤館二十訓 – „A Sótókán húsz alapelve”) pedig alapvető útmutatás minden sótókán gyakorlónak.
1957-ben rákban halt meg. Sírja Kamakurában van (az első sógunátus néhai központjában), az Engakudzsi (円覚寺) templomban. Sírköve három részből áll: az elsőn egy 1922-ben írt verse olvasható, amelyet Japánba érkezésekor alkotott, a középsőn a húsz alapelvből a híres második, „空手に先手なし” („karate ni szente nasi” – „a karatéban nincs első támadás”), a harmadikon a Sótókai szervezet búcsúsorai láthatók, amelynek utolsó mondata szintén egy fontos tanítás. „Kenzen icsi (njo) ” (拳禅一[如] – „Az ököl és a Zen egy”. [„A test és a szellem ugyanaz”]).
Funakosi Gicsin szenszei
Funakosi Gigó (Jositaka) szenszei
Funakosi Gigó (Japanese: 船越義豪, Funakoshi Gigō, Funakoshi Yoshitaka) (1906–1945), Funakosi szenszei harmadik fia volt. Okinaván született, és már hét évesen TBC-vel diagnosztizálták. Mivel beteges volt, az egészsége megerősítése érdekében kezdett el 12 évesen karatézni. Nemcsak az apjától, de Itoszu mestertől is tanult.
1922-ben apjával együtt költözött Tokióba, ahol röntgenasszisztensként dolgozott az Oktatási Minisztérium Fizikai és Orvosi Konzultációs Osztályán.
Japánban kendót (kardvívást) és iaidót (kardrántás művészetét) is tanult, és amikor a Sótókán stílus vezető instruktora lett, a tanulmányai alapján jelentős mértékben átalakította a stílus technikai repertoárját. Ő vezette be az állások között a kiba dacsit (lovagló állás) a siko dacsi (hagyományos szumó állás) helyett, illetve a kókucu dacsit (hátra tolódó állás) a neko asi dacsi (macska láb állás) helyett, és ő vezette be a fudó dacsit (rendíthetetlen állás) is.
A korábbi rövid állások, és közeli ütések helyett a mély állásokat és a hosszú támadásokat preferálta kézzel is, lábbal is. Ő hozta be a technikák közé a mavasi gerit (köríves rúgás), a joko gerit (oldalsó rúgás), az ura mavasi gerit (fordított köríves rúgás), az usiró gerit (hátra rúgás) és a fumikiri gerit is (taposó rúgás).
Szintén ő tanította a törzs kifordítását védéseknél, és vissza forgatását a támadásoknál. Küzdő stílusára a hosszú támadások, a gyors, egymást követő technikák voltak jellemzők. Előszeretettel alkalmazta a lábsöprést (asi barai).
Mindezek a változások a mai napig a Sótókán stílus jellegzetes jegyei.
Edzéseit a rendkívüli terhelés jellemezte, hogy a tanítványai maximálisan fel legyenek készülve a valódi küzdelemre.
A II. Világháború egyre nehezedő életkörülményei nagyon megviselték, végül 1945-ben, mindössze 39 évesen halt meg TBC-ben.
Funakosi Gigó (Jositaka) szenszei
Motobu Csóki szenszei
Motobu Csóki (本部 朝基, Motobu Chōki, 1870 – 1944) a királyi család egyik hercegi ágába (Motobu Udun) született. A bátyja hívására kezdett el 12 évesen Itoszu Ankó mesternél tanulni, de tanult Macumura Szókon mesternél, és Macumora Kószaku mesternél és más mestereknél is, hogy képes legyen a bátyját legyőzni. Hírneves küzdő lett, aki a mozgékonysága miatt a Motobu no Szaru („Motobu, a Majom”) becenevet kapta.
1921-ben Japánba, Ószakába utazott, 1922-ben részt vett egy „Boksz kontra Dzsúdó” versenyen, ahol legyőzött egy európai bokszolót. 52 éves volt ekkor. A hirtelen jött hírnevet és népszerűséget kihasználva Ószakában dódzsót nyitott, 1926-ban pedig megjelentette első könyvét, amely a legrégebbi kumite könyv, és amely máig a Motobu-rjú alapja.
1927-be Tokióban alapított dódzsót, ahol tanítványa volt többek között Konisi Jaszuhiró és Ócuka Hironori is. Mindazonáltal a tanításban komoly nehézséget okoztak neki a nyelvi különbségek. Motobu mester az okinavai dialektust használta, amelyet nehezen értettek az anyaország szülöttei – ezért terjedhetett el az a pletyka, hogy egy műveletlen, analfabéta fickó volt. Ezt könyvei, és persze előkelő származása is nyilvánvalóan cáfolják. Egyes feltevések szerint nem azért nem tanulta meg a hivatalos japán nyelvet, mert 50 fölött erre már ne lett volna képes, hanem egyfajta ellenállásból, amiért Japán annektálta (és így alávetette) Okinavát, a régi Rjúkjú királyságot.
Egészségének egyre romló állapota miatt előbb a tokiói, később az ószakai dódzsóját is bezárta. 1936-ban egy rövid időre, 1942-ben végleg visszautazott Okinavára, hogy a szülői házban halhasson meg. (1936-ban részt vett azon a találkozón, amelyen megváltoztatták a karate név írásmódját.)
Örökségét a harmadik fia, Motobu Csószei vitte tovább, mint a Motobu-rjú 2. szókéja (és a Motobu Udundi 14. szókéja). Karatéjában ugyanolyan fontos szerepet játszott a kumite, mint a kata, amelyek közül elsősorban a Naihancsint tanította és alkalmazta. A küzdelem alapját még a Macumora mestertől tanult kakede, és az erre épülő szabad küzdelem, a kakedamesi adta. Valószínűleg ezeknek volt köszönhető, hogy egy időben Motobu mestert „Okinava első számú küzdőjének” tartották.
Fontos kiemelni, hogy a Motobu Csóki mester által alapított Motobu-rjú karate, és a Motobu Udundi („a Motobu Palota Keze”) harcművészet nem ugyanaz. Ez utóbbit hagyományosan kizárólag a Motobu hercegi család (Adzsi, vagy Udun) tagjai ismerhették, így adódott tovább generációról generációra. 6 éves kortól 15 éves korig tanulták a család tagjai. A Meidzsi reformok után, miután az önálló királyság megszűnt, és Okinava japán prefektúra lett, a művészetnek egyetlen ismerője maradt, Motobu Csóju szenszei, mert a családtagok jó része Japán központi szigeteire költözött. Hogy el ne vesszen a tudás, a legbizalmasabb tanítványának, Uehara Szeikicsinek adta át a tanítást, és megbízta, Japánba utazva adja át azt ott élő fiának, Motobu Csómónak. Uehara Japánban megtalálta Motobu szenszei második fiát, Motobu Csómót, és meg is tanította neki a titkos családi harcművészetet, azonban Csómó 1945-ben meghalt Ószaka bombázásakor. Uehara visszatért Okinavára, ahol egy idő után ismét karatét kezdett oktatni. Mivel a Motobu családban nem talált megfelelő örököst, 1970-ben, hogy el ne vesszen a titkos tudás, végül nyilvánossá tette a tanítást, és az általa oktatott rendszert Motobu Udundinak nevezte át. 1976-ban Kóbéban találkozott Motobu Csóki fiával, Motobu Csószeijel, a Motobu-rjú szókéjával, és neki tudta átadni a családi hagyományt. A két mester által vezetett szervezetek 1984-ben egyesültek, és végül 2003-ban, Uehara szenszei 99. születésnapján a szóke rangot is átruházta Motobu Csószeire, így a családi harcművészet visszakerült a hercegi család irányítása alá.
Motobu Csóki szenszei
Ócuka Hironori szenszei
Ócuka Hironori (大塚 博紀, Ōtsuka Hironori, 1892 – 1982) Ibarakiban, Japánban született, az eredeti neve Kó volt, a Hironorit a harcművészete során használta. Öt éves korában kezdett el dzsú-dzsicut tanulni a déd-nagybátyjától (vagy a nagyapjától), aki szamuráj volt. 1905-től Sindó Jósin-rjú dzsú-dzsicut tanult, amelyből 1921-ben kapta meg a nagymester fokozatot (menkjó kaiden) és a stílus 4. nagymestere lett. (1910-től a Vaszeda egyetemen kereskedemet tanult, mellette számos dódzsót meglátogatott, hogy gyakoroljon. Eközben ismerkedett meg Uesiba Morihei mesterrel, az aikidó alapítójával, akivel szoros barátságot kötött. Apja halála miatt később szüneteltetnie kellett a tanulmányait, és banktisztviselőnek állt.)
1922-ben Funakosi mesternél Sótókánt kezdett tanulni, 1928-ban már segédoktató volt. Az egyik első japán volt, aki karatéban fekete övet szerzett. Tokióban Konisi Jaszuhiró mester biztosított nekik helyet a tanításhoz és ő volt az, aki összeismertette Motobu Csóki és Mabuni Kenva mesterekkel, akikkel utána együtt edzett. Valószínűleg ez vezetett végül nézetkülönbséghez Funakosi mesterrel, aki mindenek elé helyezte a katát, és nem tartotta szükségesnek a küzdelmet, míg Ócuka (Motobu mesterrel egyetértve) szükségesnek tartotta a szabad közdelem gyakorlását is. (Más elképzelések szerint személyes ellentét volt közte és Funakosi Gigó mester között, aki kizáratta, és így egyértelműen első tanítvánnyá vált.)
1934-ben saját dódzsót nyitott, amelyben már a saját karatéját oktatta. Ebben egyesítette a Sótókánban és a Sindó Jósin-rjú dzsú-dzsucuban tanultakat. 1940-be önálló stílusnak ismerték el a Vadó-rjút a Sótókán, Sitó-rjú és a Gódzsú-rjú mellett.
A II. Világháború után évekig tilos volt a karate (és minden harcművészet) oktatása, egy idő után azonban újra megnyithatta a dódzsóját. Több versenyt is rendezett, a tanítványai pedig sokat utaztak, hogy világszerte népszerűsítsék a stílust.
1966-ban Hirohito császár magas állami kitüntetésben részesítette, 1972-ben megkapta az „első generációs nagymester 10. dan” fokozatot, ezzel az Össz Japán Karate-do Szövetséghez tartozó összes harcművészet vezetője lett.
1982-ben halt meg, a fia, Ócuka Dzsiró vette át a Vadó-rjú stílus vezetését II. Hironori (Hironori Nidai) néven.
Ócuka Hironori szenszei
Okinava Tódi Kenkjú Kai
Az Okinava Tódi Kenkjú Kai – Okinavai Karate Gyakorló Klub (1918-tól 1927-29-ig)
Az Okinaván működő titkos szervezetnek a kor legjelentősebb mesterei voltak a tagjai. A létrehozását Mijagi Csódzsun és Mabuni Kenva mesterek kezdeményezte, és a helyszíne feltehetően Mabuni mester házánál volt. A szervezet vezetője ugyanakkor – már csak a társadalmi státusza miatt is, de tudása alapján is – Motobu Csóju, a Herceg volt, és többen (pl. Go Kenki, To Daiki és Hanasiro Csómó mesterek) elsősorban instruktorként tanítani, és nem gyakorolni jártak oda.
Funakosi Gicsin szenszei, a Sótókán stílus alapítója (ld. fent).
Matajosi Sinkó szenszei (又吉 眞光, Matayoshi Shinkō, 1888–1945) az okinavai fegyveres harc (kobudo) egyik legelismertebb mestere. A bot, sarló (kama), szai, tonfa, nuncsaku és az evező (eku) használatát is kiválóan ismerte. Mandzsúriában és Sanghaiban tanult kínai harcművészetet és késdobálást is, amikor az orosz-kínai határ környékén élt banditák között. A Matajosi kobudo szókéja volt, a tudást fia Matajosi Sinpó vitte tovább, aki 1972-ben megalapította a Zen Okinawa Kobudo Renmei (Össz-Okinavai Kobudo Szövetség) nevű szervezetet. Funakosi tanítványa volt.
Jabiku Móden szenszei (屋比久 孟伝, Yabiku Moden, 1878-1941) Suriban született, vékony, csontos gyerekként madárijesztőnek csúfolták. Itoszunál tanult, illetve számos mestertől fegyveres harcot is, ezeket ötvözve alapította meg 1911-ben Japánban a Rjúkjú Kobudzsucu Kenkjúkait (Rjúkjú Kobudzsucu Gyakorló Egyesület). Sokat gyakorolt Matajosi Sinkóval, akivel megosztották a kobudo tudásukat.
Ósiro Csodzso szenszei (大城朝恕, Oshiro Chojo, 1887-1935) szintén Itoszu tanítvány volt, de tanult Tomari-te stílust is, alapveően ugyanakkor kobudo mester volt. Maszaru Jamane no Csinentől, később pedig Sinen Szandától tanulta a Jamani-rjú Kobudot, amelyet később továbbfejlesztett, és létrehozta az Ósiro ha Jamanni rjú irányzatot.
Csibana Csósin szenszei (知花 朝信, Chibana Chōshin, 1885 – 1969) nemesi családból származott, és 13 évig tanult Itoszu mestertől. Az Okinavai ütközetben elvesztette a családját, a megélhetését, és a tanítványai többségét. Később a rendőrségnél lett karate oktató, illetve 1956-tól ő volt az Okinavai Karate Szövetség első elnöke. A Sórin rjú (少林流 – „Ligeterdő stílus”; a Sórin valójában a Saolin japán kiejtése) karate megalapítója, Kian Csótokuval együtt népszerűsítették az irányzatot. 1968-ban magas rangú császári kitüntetést kapott (Meidzsi Rend), 1969-ben halt meg torokrákban.
Kian Csótoku szenszei (喜屋武 朝徳, Chōtoku Kyan, 1870 – 1945) szintén nemesi családból származott: apja a Motobu Udun tagja volt, akit a Kian család fogadott örökbe – Csótoku viszont visszakerült a Motobu család Motonaga ágába, hogy továbbvigye apja vonalát. Macumura Szókontól tanult Suri-te stílust, utána az utolsó (trónfosztott) király kíséretében Tokióba utazott, és évekig ott élt. Visszatérve Tomari-te stílust tanult többek között Macumora Kószakutól, így végül a Suri-te és a Tomari-te mestere is lett. Szerette az életet, nem vetette meg az alkoholt, és a nyilvános házakat sem. Az Okinavai ütközetet túlélte, de az alultápláltságba és kimerülésbe végül még abban az évben (1945) belehalt.
Go Kenki szenszei (Wu Hsziang Hui, 1886 – 1940) 1912-ben érkezett Okinavára a kínai polgárháború elől. Teaboltot nyitott és harcművészetet oktatott. A kínai Fehér Daru kungf fu mestere volt, akinek a később a titkos szervezet egyik vezető oktatója lett. Számos kata rajta keresztül került a karatéba ([Szan Zsan] Szancsin, [Vu Si Szi Só] Godzsusiho, [Szan Si Liu] Szanszeiru, [Er Si Ba] Nipaipo, illetve a Pappuren, Hakucuru, Haffa, Hakucsó, Hakkaku és Tensó katák.). 55 évesen halt meg (talán az ópium miatt), ekkor a családja Tajvanra költözött, ahol a lánya kung fu iskolát nyitott.
To Daiki szenszei (Tang Dai Dzsi, 1887 – 1937) Go Kenki barátja, szintén kínai mester. Együtt menekültek Kínából, és ő is kereskedelemmel foglalkozott. A Tigris kung fu szakértője volt.
Tokuda Anbun szenszei (Anbun Tokuda, 1886 – 1945) Itoszu egyik vezető tanítványa volt, de tanult Kencu Jabutól is, illetve Tajvanon többféle kung fu stílust is. A Sórin rjú stílus egyik meghatározó alakja volt, és nagy szerepe volt Itoszu tervének megvalósításában, hogy a karate bekerülhessen az iskolai oktatásba. 1945-ben az Okinavai ütközetben halt meg.
Simpan Guszukuma szenszei (城間 真繁, Shiroma Shinpan, 1890–1954) Tairában született Okinaván. Öt évet tanult Itoszu Ankótól, utána Mabuni Kenvával együtt Higaonna tanítványa lett. Sórin rjút oktatott több helyen is, és kapcsolatban állt Mijagi Csódzsunnal, Kian Csótokuval és Kjoda Dzsúhacuval is. Részt vett a Sitó rjú kialakításában, de nem hagyta el Okinavát, a Sitó rjú helyi ágát vitte tovább. A tanulás három pillérének a katát (formagyakorlat) a dzsucut (a bunkait, a mozdulatok magyarázatát) és a rjakut („rövidítés”, a gyakorlati, éles alaklamzást) tartotta. 64 évesen álmában halt meg, utolsó napján még két órás edzést tartott.
Kjoda Dzsúhacu szenszei (許田 重発, Kyoda Jūhatsu, 1887 – 1968) elsősorban Kanrjó Higaonnától, illetve annak unokatestvérétől, Kanjú Higaonnától tanult, egészen a mester haláláig. A legelkötelezettebb tanítvány volt, mégis a második helyre szorult Mijagi Csódzsun mögött. Rövidebb ideig más mesterei is voltak (Itoszu, Go Kenki, Kencu Jabu), akiktől a tudást katákon keresztül vette át. 1944-ben Óitába, Japánba költözött. Tanított karatét, de csak kevés tanítványnak, dódzsót nem nyitott. 1953-ban Mijagi Csódzsun halálakor felvetődött, hogy mint Higaonna utolsó élő vezető tanítványa, átvegye a Gódzsú-rjú stílus vezetését, ez végül nem történt meg. Saját stílust alapított, a Tóon-rjút (東恩流, Tō’on-ryū – „Higaonna stílusa”), amely máig a legpontosabban őrzi Higaonna tanítását, és egy régi stílusú Naha-te iskola.
Motobu Csóju szenszei (本部朝勇, Motobu Chōyū, 1865 – 1928) Motobu Csóki bátyja volt, a Motobu királyi család sarja, a Motobu Udundi családi harcművészet 11. szókéja. Testvéréhez hasonlóan Macumura Szókonnál és Itoszu Ankónál tanult Shuri-te stílust, később pedig Macumora Kószakunál Tomari-tét. Mabuni Kenvával és Mijagi Csódzsunnal megalapították Nahában az Okinavai Karate Gyakorló Klubot, amelynek elnöke lett. (Származására tekintettel nem a nevén szólították, hanem „Adzsi Ganasi Mei”-nek, „Herceg őfelségének”.) Becenevét a kivételes lábtechnikájáról (tai szabaki és asi szabaki) kapta, „Motobu Lábnak” és „Motobu Rúgásnak” hívták. A harcművészetek mellett kiváló lovas volt, és nagyra értékelte a művészeteket, a rjúkjú táncművészetet (rjúkjú bujó), költészetet és éneklést is. Élete végéig büszke volt nemesi származására, és a Meidzsi reform után is hagyományosan öltözködött. A mondás szerint „Motobu felség a legszebb a nemes férfiak között”.
1928-ban megbetegedett és meghalt.
A családi harcművészet (a Motobu Udundi) történetét Motoku Csóki életénél írtam le.
Hóhan Szóken szenszei (祖堅 方範, Soken Hōhan, 1889 – 1982) Macumura Szókon unokájának, Macumura Nabénak az unokaöccse és egyben az egyetlen tanítványa volt, így az ortodox „Macumura stílust” ő vitte tovább. Ennek része volt a titkos hakucuru (fehér daru) tanítás is. (Ehhez hasonlót később Go Kenki révén gyakoroltak együtt.) 1924-ben Argentínába ment szerencsét próbálni, ahol fotográfusként és ruhatisztítóként élt, csak keveseket (japán és okinavai bevándorlókat) tanított. 1952-ben visszatért Okinavára, ahol dódzsót nyitott, és megalapította a Macumura Szeito Sórin-rjú Karate-dót.
Hanasiro Csómó szenszei (花城 長茂, Hanashiro Chōmo, 1869 – 1945) nagyon fiatalon kezdett Suri-te stílust tanulni Macumura Szókonnál. Bár Itoszu Ankó tanuló társa volt, Macumura mester halála után Itoszu tanítványa lett, és testnevelő tanárként szerepe volt abban, hogy a karatét bevezették tananyagként az okinavai iskolákban. 1905-ben ő volt az első, aki az „üres” (空 – kara) jelentésű kandzsival írta a karate kifejezést, utalva ezzel annak Zen aspektusára. 1936-ban régi barátja és társa, Kencu Jabu társaságában Tokióban járt, ahol az ott gyakorlók figyelmét felhívta a katák eredeti forma és értelmezés szerinti gyakorlására. 1945-ben Okinava amerikai bombázásában halt meg.
Kencú Jabu szenszei (屋部 憲通, Yabu Kentsū, 1866 – 1937) Macumura Sókontól és Itoszu Ankótól tanult Suri-te stílust, sokan Itoszu mester vezető tanítványának tartják. Tomari-te stílust Motobu Csójuval és Motobu Csókival tanult Macumora Kószakutól. 1890-ben tizedmagával (köztük Hanasiro Csómóval) belépett a Japán Hadseregbe (harcolt az első Japán-Kínai és a Japán-Orosz háborúban is), ami ritkaság volt, egyrészt mert az okinavaiak nem hisznek a katonai megoldásokban, másrészt mert a japán hadseregben lenézték az általában kisebb és gyengébb okinavaiakat. Kencú Jabut is több atrocitás érte; egy leírás szerint az egyik ilyen alkalommal nyitott tenyérrel megütött egy japán katonát, aki belehalt az ütésbe. A kivizsgálás végül felmentette, és lehetőséget teremtett neki, hogy karatét oktasson. A hadseregből származik a gunszó (軍曹, „őrmester”) beceneve is. 1908-tól karatét oktatott Okinaván. Mivel a legidősebb fia Kaliforniába költözött és ott is alapított családot, 1919-ben maga is az Egyesült Államokba utazott. Egyes források szerint 1927-ig ott is élt, mások szerit 1927-ben utazott másodszor oda. 1927-ben a hazaút során megállt Hawaiin, ahol kilenc hónapot töltött, és két nyilvános bemutatót tartott.
Egy elbeszélés szerint egyszer legyőzte a „félelmetes Motobu Csókit”, mások szerint ez nem karate küzdelem (kumite) volt, hanem „tegumi” (egyfajta okinavai birkózás).
Jelentős szerepe volt a karate iskolai bevezetése során a katonás formák (pl. a sorban és oszlopokban végzett gyakorlatok) kialakításában. Amikor a TBC előrehaladott állapotba került nála, visszavonult a tanítástól, de a reggeli sétáit haláláig megtartotta.
Mabuni Kenva szenszei, a Sitó-rjú alapítója (ld. alant).
Mijagi Csódzsun szenszei, a Gódzsú-rjú alapítója (ld. alant).
Mabuni Kenva szenszei
Mabuni Kenva (摩文仁 賢和, Mabuni Kenwa, 1889 – 1952) Suriban született, és egy legendás harcos Uni-Ufugusuku Kenyu/Ōshiro Kenyu (鬼大城賢雄 vagy鬼大城賢勇, a 15. században élt, a király leányának testőre volt, a nevében az „uni” – „oni” – ogrét jelent, mert 180cm magas volt) 17. nemzedéki leszármazottja volt. A nagy őstől eltérően vékony és beteges volt, ezért kezdett 13 évesen harcművészetet tanulni Itoszu mesternél. Jó barátja, Mijagi Csódzsun mutatta be a kor másik legendás mesterének, Higaonnának, akinek szintén tanítványa lett. Higaonna mester kedvelte mindkettőjüket és a „Sárkány és Tigris” becenevet kapták.
Bár e két mesteréhez mindig hű maradt, sok más híres harcművészt felkeresett Okinaván, hogy tanuljon tőlük, és szélesítse a tudását. Az 1920-as évekre már a legnagyobb kata-szaktekintélynek számított, akinek a hírneve Kínába és Japánba is eljutott.
Rendőrként helyezkedett el, de a munkája mellett harcművészetet is oktatott, Itoszu mester kérésének megfelelően iskolákban is.
1918-ban (?) részt vett az Okinava Tódi Kenkjú Kai megalapításában, amelyben a kor legnevesebb mestereivel gyakoroltak együtt (ld. fent.).
1917-ben és1928-ban is járt Japánban, végül 1929-ben költözött Ószakába, hogy főállású karate oktató legyen. A stílusát először Hankó-rjúnak, Félkemény stílusnak nevezte, végül 1931-ben a hivatalos bejegyzésnél adta neki a Sitó rjú nevet, tisztelgésül a két mestere előtt. Tanította Ócuka Hironorit és Konisi Jaszuhirót is, akik egyébként Funakosi tanítványok voltak. Funakosi mester a saját fiát, Gigót is Mabuni szenszeihez küldte katát tanulni.
Mély barátságot alakított ki Uesiba Morihei mesterrel, az Aikidó megalapítójával. Az Aojanagi (Aojagi, Szeirjú) katát közösen dolgozták ki, elsősorban női önvédelemre. (Hasonló célra készítette a Meidzsó/Mjódzsó katát.)
Halála után a fia, Mabuni Kenei (摩文仁 賢榮, Kenei Mabuni, 1918 –2015), annak halála után unokája, Mabuni Kenjú (摩文仁賢雄, Kenyu Mabuni, 1951 – ) vette át, mint szóke, a Sitó-rjú stílus vezetését.
Mabuni Kenva szenszei
Mijagi Csódzsun szenszei
Mijagi Csódzsun (宮城 長順; Chōjun Miyagi, 1888 – 1953) Nahában egy gazdag kereskedő családba született. 11 éves korában kezdett karatét (Tomari te stílust) tanulni Aragaki Rjukó mestertől, aki három évvel később bemutatta Higaonna Kanrjó mesternek. 15 évig (Higaonna haláláig) volt a mester tanítványa, és tanult Naha te stílust.
Kétszer járt Kínában, Fucsienben: először (még a mester életében) 1915-ben Higaonna mesterének, Rjú Rjú Kónak a sírját látogatta meg, másodszor Go Kenkivel Higaonna mester halála után hosszabb időre, amely során a kínai harcművészeteket (saolin kung fut, pa kuát) tanulmányozta. Ekkor kerültek a stílusába azok a lágy mozdulatok, amelyek később a Tensó katában jelentek meg.
Hazatérése után részt vett az Okinava Tódi Kenkjú Kai megalapításában és munkájában.
Ugyanakkor megnyitotta a saját dódzsóját, és kiemelkedően sokat dolgozott azért, hogy elismertté és népszerűvé tegye a karatét mind szerte Okinaván, mind Japánban a fő szigeteken. Számos bemutatót tartott, amelyek nemcsak a karate tudását, de páratlan erejét és ügyességét is demonstrálták. Ugyanakkor minden bemutatón azt emelte ki, hogy az eredményei a kemény munka következményei, amelyeket elkötelezett gyakorlással bárki más is el tud érni. Munkája eredményeként a Gódzsú rjú („a kemény és lágy stílus”) lett az első karate irányzat, amelyet 1930-ban Japánban hivatalosan is elismertek.
A stílusa két alapelvéből a keménységet a Szancsin, a lágyságot a Tensó kata, a két alapvető formagyakorlat jeleníti meg.
A II. Világháború súlyos pusztítást hozott Okinavára. Mijagi mester háza és dódzsója is elpusztult, és ami még szörnyűbb csapás, tanítványainak jelentős része, köztük az utódjának kiszemelt Sinzató Dzsinan is odaveszett. A dódzsó és az oktatás újjáépítése kemény munkával sikerült, azonban Mijagi mester nem nevezett meg többé utódot a maga helyére.
1951-ben szívrohamot kapott, amelyből felépült, és visszatért az oktatáshoz. 1953-ban a második szívrohama okozta végül a halálát.
Mijagi Csódzsun szenszei
Konisi Jaszuhiro szenszei
Konisi Jaszuhiro (小西康裕, Konishi Yasuhiro, 1893 – 1983) Kagava prefektúra Takamacu városában született. Többféle dzsú-dzsucut, kendót és dzsúdót tanult. A tokiói Keio Egyetemre járt, majd 1923-ban megnyitotta a saját dódzsóját a Rjobu Kant, ahol kendót és dzsú-dzsucut tanított.
1924-ben az egyetemen találkozott Funakosi mesterrel és Ócuka Hironorival, és közösen hoztak létre egy harcművészeti egyetemi klubot, amelyben Konisi mester továbbra is kendót és dzsú-dzsucut oktatott, miközben ő maga karatét tanult Funakosi mestertől.
A későbbiekben sokat edzett Motobu Csóki mesterrel, akit igen nagyra tartott, de ismerte Mijagi Csódzsun mestert is, és 1927-től majdnem egy évig fedelet adott Mabuni Kenva mesternek is, aki szintén tanítója volt, és akivel együtt dolgoztak a Szeirjú (Aojanagi) kata kialakításán.
Dolgozott együtt Uesiba Morihei mesterrel, az aikidó alapítójával is, akinek hatására kidolgozta a Tai Szabaki katákat (Sódan, Nidan, Szandan). Tekintettel arra, hogy gyakran edzettek együtt négyen Mabuni Kenvával és Ócuka Hironorival, Uesiba mester tanácsát is kikérték a Szeirjú kata megalkotásához (a formagyakorlatot a japán hadsereg kérte Konisi mestertől, kifejezetten nők képzésére.). A végeredmény így egyszerre tartalmazza a Sitó rjú, a Konisi féle Sindó Dzsinen rjú és az aikidó alapelveit.
Konisi mester hatása a karate kialakulására szinte felbecsülhetetlen: a legnagyobb mesterek útját egyengette hol pénzzel, hol összeköttetéssel, hol a lehetőségek megteremtésével, miközben mindegyikőjüktől szorgalmasan tanult. A sors különös fintora, hogy elsőként ő kapott hivatalos oktató (kjósi) minősítést – fekete övet – a karatéban, és később a nagy mesterek, a saját tanítói formailag nála vizsgáztak, hogy államilag is elismert oktatók lehessenek. (Ezt többen zokon is vették, de Konisi mester segítő szándékát nem lehet elvitatni.)
Saját stílusa a Sindó Dzsinen rjú (神道自然流 – „istenek útja természetes stílus”) ma karaténak számít, de valójában a karate, a dzsú-dzsucu és az aikidó egyfajta ötvözete Konisi mester szellemiségének megjelenítésére. A stílust összefogó szervezet, a Japán Karate-Do Rjobu-Kai (JKR) ma 20 országban tevékenykedik, a vezetője, a 2. szóke Konisi Takehiro, az alapító fia, és alapítása óta egységes.
Konisi Jaszuhiro szenszei
A Karate Világnapja
1936. október 25. A Karate Világnapja
Ezen a napon történt az a rendezvény Okinaván, amelyen az összegyűlt mesterek egységesítették a karatéra vonatkozó szabályokat, és megállapodtak a karate új írásmódján, ezért ez a nap tekinthető a modern karate születésnapjának.
A rendezvényen résztvevő mesterek:
Hanasiro Csómó, Motobu Csóki, Kian Csótoku, Kjoda Júhacu, Mijagi Csódzsun, Guszukuma Sinpan és Csibana Csósin. (A rövid életrajzok ld. fent.)
A karate történetében meghatározó, de nem karate mesterek
Kanó Dzsigoró szenszei
Kanó Dzsigoró (嘉納 治五郎, 1860 – 1938) jómódú szakéfőző család harmadik gyermeke volt. Szigorú, da nagyon gondos nevelést kapott, a hagyományos ismeretek mellett angolul és németül is megtanult annyira, hogy a naplóját is angol nyelven írta. Mivel kicsi volt (157cm és 41 kg) gyakran zaklatták és verték az iskolában, ezért fordult a figyelme az önvédelem, illetve a hagyományos harcművészet, a dzsú-dzsucu felé.
Többféle irányzatot is tanult: Tendzsin Sin’jó-rjút, Jósin-rjút, illetve Kitó-rjút, ez utóbbiból menkjó kaident kapott, vagyis a stílus vezető nagymestere lett. Nem vitte tovább azonban az iskolát, hanem a tanulmányai – és a saját fejlesztései, például az európai birkózásból átvett technikák – alapján saját harcművészeti rendszert hozott létre, ez lett a dzsúdó (柔道 – „a lágyság, hajlékonyság útja”), a szervezete pedig a Kódókán Dzsúdó Intézet. (A Kódókán Kanó mester dódzsója volt, amelyet még az 1880-as évek elején alapított.)
Az 1882-es induláskor alig egy tucat tanítvánnyal kezdődött a dzsúdó diadalútja, amelynek 1911-re már több mint ezer dan fokozatú gyakorlója volt. A képzés jellegzetes része a téli és nyári gyakorlat, amelyeket az év legmelegebb (augusztus, 13 órai kezdés) és leghidegebb (január, hajnali 4 órás kezdés) időszakában tartottak.
Több költözés után, 1958 óta a Kódókán egy nyolcemeletes székházban működik, amelyben több, mint 1200 gyakorló szőnyegen folyik a képzés.
1922-ben megnyílt a Kódókán Kulturális Egyesület is, mert Kanó szenszei a harcművészet szellemi fejlődésben játszott szerepét legalább annyira fontosnak tartotta, mint a fizikai képzést.
A karate történetében játszott meghatározó szerepét korábban már említettem, fontos ugyanakkor azt is kiemelni, hogy a harcművészet mellett az oktatással is magas szinten foglalkozott: 1898-ban az Oktatási Minisztérium általános oktatási igazgatójává nevezték ki. Folyamatosan dolgozott a japán oktatási rendszer fejlesztésén (és egyben tanárként a japán fiatalok képzésén is), miközben maga is tanult (Európában is járt ösztöndíjjal), és nemzetközi képzéseket is szervezett.
Szívügye volt az olimpiai mozgalom, több olimpián is a japán delegáció tagja volt, bár a dzsúdó csak 1964-ben (a Tokiói Olimpián) szerepelt először az esemény programján és csak 1972-től állandó versenyszám (magyarul cselgáncs néven).
1934-től visszavonult a bemutatóktól, valószínűleg megromló egészségi állapota miatt.
A halál 1938-ban érte egy hajó fedélzetén, amelyen a NOB tagjaként utazott, az 1940-es, Tokióba tervezett (végül elmaradt) Olimpia ügyében. A halál hivatalos oka tüdőgyulladás volt, de tekintettel arra, hogy az ételmérgezés gyanúja is felvetődött, máig él az elképzelés, hogy valójában megmérgezték, mert határozottan ellenezte Japán militarizálódását.
Kanó Dzsigoró szenszei
Ó-Szenszei Uesiba Morihei
Uesiba Morihei (植芝 盛平, Ueshiba Morihei, 1883 – 1969) az Aikidó alapítója, ezért gyakran emlegetik „az alapító” Kaiszo (開祖) vagy Ószenszei (大先生/翁先生), „Nagy Tanító” néven, a három „legyőzhetetlen harcos” egyike.
Nemesi családból származott, a dédapja, Kicsiemon erejéről híres szamutáj volt, ráadásul apja, aki a városi tanács tagja volt, nagy vagyonnal rendelkezett. Nagy gondot fordítottak a nevelésére, bár nehezen találtak neki hivatást: felvetődött, hogy pap legyen, de végül könyvelőnek tanult, azonban az üzleti élet (Tokióban nyitott egy kis papír üzletet) nem kötötte le.
Termetre kicsi volt és beteges, ezért úszni, futni és szumózni kezdett, amelyektől rendkívül megerősödött.
1903-ban bevonult katonának, és harcolt az orosz-japán háborúban, illetve szolgált Mandzsúriában is. Katonai pályára is állhatott volna, de otthagyta a hadsereget. A tapasztalatai befelé fordulóvá tették, és alapvetően változtatták meg a harcművészetekhez való viszonyát.
Fiatal kora óta gyakorolta a különféle dzsú-dzsucu rendszereket. Kanó Dzsigoró mesterhez hasonlóan tanult Kitó-rjút, Tendzsin Sin’jó-rjút, sőt, Dzsúdót is, legnagyobb hatással ugyanakkor a Gotó-ha Jagjú Singan-rjú (柳生心眼流; singan – zen kifejezés, „a lelki szemekkel látás képessége”) hatott rá, amelyből 1908-ban menkjó kaiden bizonyítványt kapott.
1912-ben Hokkaidóra költözött, ahol egy maroknyi telepessel egy Sirataki nevű új falut hozott létre. Hosszú éveken keresztül küzdöttek a nehéz körülményekkel, míg a küldetést sikerre vitték.
1915-ben találkozott Takeda Szókakuval, a Daitó-rjú Aiki-dzsúdzsucu alapítójával, és elkötelezett tanítványa lett.
1919-ben apja betegségének hírére otthagyta Siratakit, hogy hazatérjen, de útközben megállt Ajabéban, ami az Ómotó-kjó sintóista vallás központja volt. Találkozott a vallás vezetőjével, Oniszaburó Degucsival, és úgy döntött, a szekta követője lesz, ezért 1920-ban az egész családjával Ajabéba költözött. Itt nyílt meg az első dódzsója is, és itt látogatta meg Takeda mester újra, hogy ismét hosszabb időt együtt edzenek, amelynek végén (1922-ben) segédoktatói oklevelet kapott. Az Ómotó-kjó szoros kapcsolatokat ápolt a japán politikai szélsőjobbal, mert a világbékét a Japán császár uralma alatt képzelte el. A szervezetnek több konfliktusa is volt a hatóságokkal, ennek következményeként 1924-ben Degucsi egy csoport hívővel – köztük Uesiba mesterrel – Mandzsúriába utazott, hogy ott felépítse a Béke Királyságát, azonban a kínai rendőrség elfogta őket, és végül visszakerültek Japánba.
Többször járt Tokióban, végül 1927-ben költözött a fővárosba, mint elismert harcművész, a császári udvar, és a katonai személyzet oktatója. Ekkor épült a Kobukan, az Aikikai központi dódzsója, ahol Kanó Dzsigoró mester is látogatást tett. Számos katonai akadémián tanított, azonban végül általános képzésre a hadsereg a karatét választotta, mert technikailag sokkal egyszerűbb volt megtanulni.
1940-ben Ivamába költözött, ahol megalapította az Aiki Suren Dódzsót, illetve az Aiki Sintó Szentélyt. Ez gyakorlatilag a visszavonulását jelentette a közélettől, illetve az aktív oktatói tevékenységtől, bár a dódzsóban továbbra is oktatott, (ennek különösen a II. Világháború után, a tiltott időszakban volt jelentősége), és bemutatókat is rendszeresen tartott.
Az újranyitott Kobukan, illetve az Aikidó Szövetség vezetését a fiára, Kissomarura bízta. Idejét egyre inkább mezőgazdasági tevékenységgel, imásággal és gyakorlással töltötte.
1969. elején megbetegedett. Március 10-én vezette az utolsó edzését, majd kórházba szállították, és április 26-án meghalt. A halál oka májrák volt.
A tanítványait négy generációba soroljuk, a Háború előtti, a Háború alatti, az Ivamai, és az utolsó évek tanítványai a mester fejlődésének különböző szakaszaiban tanított művészetének hordozói, ezért az aikidójuk is jelentősen eltér egymástól. Oszenszei végül arra a felismerésre jutott, hogy a harcművészet végső célja a béke megteremtése, és a küzdelem elkerülése a harmónia kialakítása által.
Ó-Szenszei Uesiba Morihei
Nakajama Maszatosi szenszei
Nakajama Maszatosi (中山 正敏, Nakayama Masatoshi, 1913 – 1987) a Szanada szamuráj kán leszármazottja, a családjában számos kendzsucu oktató volt. Maga is kendót és dzsúdót tanult, a karatéval 19 évesen találkozott, amikor beiratkozott a Takusoku egyetemre (ahol sinológiát tanult). Mesterei Funakosi Gicsin, és fia, Funakosi Gigó voltak.
A II. Világháború alatt katonai tolmácsként dolgozott a megszállt kínai területeken.
1949-ben Funakosi mester vezető tanítványaival megalapították a Japán Karate Szövetséget (JKA), amelynek Funakosi mester volt az elnöke, de Nakajama mester volt a vezető oktatója. Emellett 1952-től a Takusoku egyetem Testnevelési tanszékének vezetője is volt.
Hosszú, következetes munkával átalakította a sótókán karate edzésprogramját, hogy mind a hagyományoknak, mind a modern kor kihívásainak (például a versenyeknek) megfeleljen. Beindították a JKA oktatóképző programot, amelynek eredményeképpen számos magasan képzett karate oktató indult neki a világnak, hogy népszerűsítse a karatét. Mindez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a Sótókán ma is a legismertebb és legtöbb gyakorlót számláló karate irányzat.
1961-ben kapta meg a 8. dan fokozatot, a ’80-as években pedig az első sótókán mester lett, a 9. dant is elérte. (Halála után posztumusz 10. dan rangra emelték.)
Nakajama Maszatosi szenszei
Szószai Ójama Maszutacu
Ójama Maszutacu (大山 倍達, Ōyama Masutatsu, 1923 – 1994) az akkor éppen a Japán birodalomhoz tartozó Koreában született, az eredeti neve Csoi Jong-i (Choi Yeong-eui, 최영의) volt. 9 évesen kezdett harcművészetet (kung fut) tanulni.
1938-ban Japánba költözött, hogy pilóta lehessen, ekkor változtatta meg a nevét Ójama Maszutacura, ahogy azóta is ismeri a világ. (A választott nevében az Ójama „nagy helyet” jelent, a Maszutacu valószínűleg egy régi koreai királyságra utal.)
A II. Világháború után megnősült, és beiratkozott a Vaszeda egyetemre, ahol Funakosi Gigó mestertől sótókán karatét tanult. Később a Takusoku egyetemen Funakosi Gicsin mester dódzsójában tanult két évet, majd gódzsú rjút kezdett gyakorolni, amelyben Jamagucsi Gógen mester mellett 8. danig jutott.
Tokióban többször verekedésbe keveredett az amerikai katonákkal. Egy mentora tanácsára elhatározta, hogy három évre visszavonul a hegyekbe, egyedül meditálni és edzeni. Ezt végül két részletben (14 és 18 hónap alatt) tudta megtenni, közben Mijamotó Muszasi híres könyvét, az Öt elem könyvét (五輪書, Go Rin no Só) olvasta csak.
1953-ban alapította meg a saját edzőtermét, az Ójama dódzsót, amelyben a saját elképzelései szerint vezette a gyakorlásokat. Nagy hangsúlyt helyezett a hatékonyságra, az erőre és állóképességre. Alapelve volt, hogy a harcművészetnek élesben is működőképesnek kell lennie. A harcművészetét 1957-ben nevezte először kjókusin-nak, vagyis „végső igazságnak”.
1964-ben hozta létre a Nemzetközi Kjókusin Kaikan Karate Szövetséget (IKO, vagy IKOK), amelynek elnöke (szószai) lett.
Nagy körültekintéssel válogatta ki a vezető tanítványait, akiket a világ különböző részeire küldött el harcművészetet oktatni. Ennek következtében a kjókusikai rendkívül gyorsan nagyon népszerűvé vált, máig a második legnagyobb karate stílus.
A népszerűséghez sokat hozzátett, hogy Ójama mester maga is rendszeresen járta a világot és bemutatókat tartott, amelyeknek látványos elemei voltak a bikákkal vívott küzdelmei (több mint 50 bikával harcolt), és a töréstechnikái. Szintén komoly hírnevet szerzett a stílusnak a muay thai harcművészek kihívásának elfogadása: az összecsapásban három küzdelemből kettőt a kjókusin harcosok nyertek meg.
Ójama mester alkotta meg a 100 ember elleni küzdelem kihívást is, amelyet egymás után három nap is teljesített.
A tanítványai a különböző világversenyeken is, illetve később a K1-ben és más küzdő sorozatokban is rendre jól szerepeltek, illetve szerepelnek, bizonyítva a stílus erejét.
A feleségétől három gyermeke született, a ’60-as évek végén azonban elváltak, és a mester újra nősült. Az új kapcsolatából szintén három gyermeke lett.
Több mint 80 könyvet írt, köztük a „Mi a karate?” című világsikert is, amely sok millió példányban kelt el világszerte.
Többször járt Magyarországon is a róla elnevezett IBUSZ Ojama Kupákon.
1994-ben, 70 évesen tüdőrákban halt meg.
Szószai Ójama Maszutacu
Jamagucsi Gógen szenszei
Jamagucsi Gógen (山口剛玄; Gōgen Yamaguchi, 1909 –1989; születési neve Jamagucsi Dzsicumi, 山口實実) Kjúsú szigetén született Kagosima mellett, egy tízgyermekes kereskedő család harmadik gyermekeként. Már öt évesen karatézni tanult egy Maruta Takeo nevű okinavai asztalostól, aki gódzsú rjú stílust gyakorolt.
1929-től Kjotóban magától Mijagi Csódzsun mestertől tanult, aki Jamagucsi barátjánál és edző partnerénél, Jogi Dzsicueinél lakott. (Ekkoriban Jamagucsi egyetemre járt és jogot tanult.) Mijagi mestert megragadta Jamagucsi elszántsága és tudása a gódzsú stílus kemény technikáiból, ő adta neki a Gógen („durva”) becenevet, később pedig rá bízta a stílus vezetését az anyaországban.
A II. Világháború alatt hírszerzőként szolgált Mandzsúriában, ahol orosz (szovjet) hadifogságba esett. Itt egyszer állítólag összezárták egy tigrissel, de megküzdött vele, és legyőzte. Később a fogva tartóit tanította karatéra. 1947-ben került vissza Japánba, ahol újra dódzsót nyitott.
Jamagucsi mester alapította meg az Összes Japán Gódzsú-kai Karate-dó Szövetséget, amely 1964-től a stílust képviselte az Összes Japán Karate-do Szervezet Szövetségében (FAJKO), a mai Japán Karate Szövetség (JKF) elődjében. (Ez a szervezet végül kettévált, egyrészt 1972-ben létrejött a JKF Gódzsúkai szervezet, másrészt a Jamagucsi vonalat továbbvivő Nemzetközi Karate-dó Gódzsúkai Szövetség, az IKGA.)
Jamagucsi mester alkotta meg a „gódzsú-ököl” szimbólumot, a hagyomány szerint Mijagi mester jobb ökle alapján, és szintén ő volt, aki először vezette be a gyakorlásba a dzsiu kumite (szabad küzdelem) formáját, amely később a verseny kumite alapja lett.
Apró termete (csak 152cm volt), gyorsasága, ruganyos járása és hosszú haja miatt a „Macska” becenevet kapta. Mások szerint a név a kedvenc állásából a neko asi dacsiból („macska láb állás”) származik. Ő maga úgy tartotta, hogy első pillantásra képes felmérni az ellenfele ki-jét (belső energiáit), hogy jó harcos-e, erre utal a név.
Első feleségétől három fia, és egy leánya született. Idősebb fiai az Egyesült Államokban oktatnak karatét, a legkisebb, Jamagucsi Gósi jelenleg az IKGA vezetője. A leánya szubarachnoideális vérzésben meghalt. Második feleségétől még egy leánya született, Jamagucsi Vakako Gókjoko, aki az első Össz Japán Karate Dó kata világbajnok volt. Minden gyermeke két keresztnevet kapott, amelyből a második, a „harci név” gó-val (剛, „kemény”) kezdődött.
Jamagucsi mester 1989-ben, 80 évesen halt meg.
Jamagucsi Gógen szenszei
Szóke Hajasi Teruó
Hajasi Teruó (林輝男, Teruo Hayashi, 1924 – 2004) Narában született, és 14 évesen kezdett harcművészeteket tanulni, elsősorban dzsúdót, amelyből 3. dan fokozatot szerzett.
A II. Világháború alatt másodpilótaként szolgált a japán hadseregben.
Karatét (gódzsú rjút) először Szeiko Higa mesternél kezdett tanulni (1949 és 51 között), később Mabuni mestertől tanult sitó rjút. Legfőbb tanára mégis Kószei Kuniba mester volt, Mabuni mester egyik vezető tanítványa.
1951-ben Okinavára utazott, hogy megismerhesse az eredeti karatét annak őshazájában. A régi hagyomány szerint kihívást intézett a felkeresett dódzsók mestereihez (dódzsó jaburi, 道場破り. „a dódzsó legyőzése”); ha a tanítványaikat (fokozat szerint sorban) le tudta győzni, jogot kapott a küzdelemre. Ahol legyőzték, oda beállt tanulni. Sok győzelmet aratott, nagy hírnévre tett szert, így később sok helyen már nem is fogadták el a kihívását. Okinaván a két fő tanítója Sósin Nagamine és Keiko Nakaima mesterek voltak, előbbitől a suri és tomari katákat, valamint a Fehér Daru kung fu Hakkaku gyakorlatát tanulta meg, utóbbi pedig beavatta a titkos családi harcművészetbe, a Rjuei rjú stílusba. Több más oktatótól számos eszköz (bot, kama, szai stb.) használatát is elsajátította.
1959-ben tért vissza Japánba, és továbbra is Kuniba mesternél gyakorolt. A mester a halálos ágyán rábízta az iskolája vezetését a fia felnövekedéséig, ezért 1970-ig a Szeisin-kai elnöke volt. Miután átadta a vezetést az örökösnek, Sógónak, megalapította a saját szervezetét, a Nemzetközi Hajasi-ha Sitó Rjú Karate-dó Szövetséget (IHSKF), illetve a fegyveres küzdelmet gyakorló Okinava Kobudó Kensin Rjú Kai szervezetet.
Több mint tíz évig volt a WKF technikai igazgatója és a Bírói Tanácsának elnöke, illetve a FAJKO elnöke és vezető bírója.
1995-ben kapta meg a JKF 10. dan fokozatot.
Hajasi mester 2004-ben halt meg Ószakában tüdőrákban.
Szóke Hajasi Teruó
Jamagucsi Gógen mester és Ójama Maszutacu mester szabad küzdelme
A fentiekben a karate történetének számos nagy egyéniségét megemlítettem, és igyekeztem bemutatni a legfontosabb mesterek életútját és munkásságát. Az arcképcsarnok persze biztosan nem teljes, lehet, hogy bővülni is fog a jövőben, hiszen a karate szinte megszámlálhatatlanul sok példaképet, kiváló harcost, kiemelkedő oktatót, igazi vezetőt adott a világnak.
Az életrajzokat olvasgatva számomra néhány közös vonás vált világossá, amelyek minden nagy mesterre jellemzőek voltak, zárásként ezeket szeretném összegezni:
- Mindegyikük kiemelkedően lojális volt az első stílushoz, amelyet tanult, és a mester szint elsajátításáig gyakorolta.
- Mindegyikük nyitott volt más stílusokra, sőt, harcművészetekre is, számukra nem jelentett korlátot, hogy karate, dzsúdó, aikidó, dzsú-dzsucu, vagy kung fu, nyugati birkózás, esetleg tai csi, és jóga, amit gyakorolnak. A megtanult ismeretekből maguk rakták össze a maguk saját harcművészetét, és addig csiszolták, míg egységes, és számukra hatékony nem lett. Minden mester eljutott végül a saját egyéni stílusáig.
- Mindegyikük a haláláig gyakorolt, az utolsó pillanatig harcos és karatéka maradt. A harcművészet útján csak elindulni és haladni lehet, célba érni és megállni nem.