Mindehhez felerősödött az egyéni felelősség értéke: az egyén személyes döntéseinek sokkal nagyobb súlya lett mind a saját sorsának alakításában, mind a közösségi szerepének, például az elfogadottságának, társadalmi rangjának meghatározásában. Az az ember, aki képes volt nagy jelentőségű kérdésekben is gyorsan, jó döntéseket hozni, nagyobb elismertségre, magasabb pozícióra számíthatott – és nem mellesleg jobb életminőséghez juthatott, mint a kevésbé döntésképes társai. De ez fordítva is igaz volt: aki jelentős, rossz döntést hozott (és túlélte), a társadalom aljára kerülhetett, és mindenét elveszthette.

Ezzel párhuzamos (vagy talán szükségszerűen együtt járó) változás volt az egyéni képességek felértékelődése. Az emberiség korábban is tisztelte kiemelkedő alakjait: a bölcseket, a szakértőket, a művészeket vagy a sportembereket. Az Első Hullám korszakának végére azonban e képességek – tehát a fizikai teljesítőképesség, a nagy tárgyi tudás, a speciális szakismeret, illetve a magas intelligencia – az egyén társadalmi megítélésének fontos eszközeivé váltak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a társadalom jelentős mértékben intoleránssá vált a hátrányos helyzetűekkel (a testileg vagy szellemileg sérültekkel) szemben. Ennek oka nyilvánvalóan az Első Hullámot megelőző időszakban keresendő: e kaotikus korszakban a sérültek önmagukban életképtelenek voltak, mi több, azok számára, akik ragaszkodtak a hagyományos értékekhez, és az emberi élet védelmét minden más elé helyezték, gyakran a sérültek védelme ugyanúgy halált jelentett, mint maga a sérült lét. Az újjáalakult társadalomban tehát egy fogyatékkal élő csak akkor maradhatott a társadalom befogadott tagja, ha valamiben kiemelkedően jót tudott teljesíteni, s ezzel a céljait érvényesíteni tudta. Ellenkező esetben, hiszen csak magára számíthatott, előbb-utóbb a társadalom peremére szorult és elveszett, anélkül, hogy bárki is akár csak egy pillantást vetett volna rá. A „társadalmi elhullás” jelenségén senki nem akadt fenn (nem csak fogyatékosok jutottak erre a sorsra egyébként, hanem sok szegény, illetve rossz döntést hozó, vagy egyszerűen peches ember is), sőt, sokan érveltek amellett, hogy a faj genetikai állományának óvása érdekében a szelektálást még szigorítani kellene.

Az egyéni képességekkel párhuzamosan, meglepő módon, a fegyelem vált központi jelentőségű erénnyé. A fegyelem a vezetőknek gyors reagálást, és hatékonyabb működést jelentett, a beosztottaknak pedig kisebb felelősséget és nagyobb személyes biztonságot. Mindenesetre elvitathatatlan tény, hogy a fegyelem mint fontos minőségi jellemző felértékelődésével ugrásszerűen javult az együtt dolgozó csoportok hatékonysága, látványosan visszaesett a belső konfliktusokból, hibás egyéni döntésekből, vagy figyelmetlenségből eredő balesetek száma, és egyértelműen javultak a felelős döntéshozói mechanizmusok.

A kirajzás sikere tehát megoldotta az emberiség égető demográfiai problémáit, az újonnan kialakult szemlélet – na meg annak felismerése, hogy a létrejövő telepek között szükséges a szabályozott együttműködés – pedig elvezetett az első egységes és modern emberi civilizáció, a Bolygóközi Szövetség megalakulásáig. Ez a szervezet sok száz évig az emberiség legnagyobb, minden embert összefogó szervezete volt – mellesleg ma is működik, hiszen a Naprendszer és a Föld ma is lakott, ma is az emberi faj központjának számít, noha az emberek többsége már a rendszeren kívül él.

A technikai fejlődés, az emberi kíváncsiság és a gazdasági szükségszerűség hozta el a Második Hullámot. A technikai fejlődés nyújtotta azokat a modern űrhajókat, amelyekkel a csillagközi utazás reális lehetőséggé vált: a kisebb és gyorsabb típusok egy fényévet 15 hónap alatt voltak képesek megtenni (viszont maximum öt embert tudtak szállítani), a nagyobbak és lassabbak ugyanezt a távolságot többnyire két év alatt gyűrték le, igaz, nagyobb rakománnyal és több személyzettel. Egy α-Centauri kutatóprogramot tehát meg lehetett úszni körülbelül tíz év négy hónap ráfordítással (aminek külön érdekessége vagy problémája volt, hogy az utazók ez idő alatt ennek az időnek töredékét öregedték csak), de egy jelentősebb kolonizációs projekt sem tartott tovább húsz évnél. Ezek bizony belátható és tervezhető idők, amik reálissá tették a csillagközi terjeszkedést. Az emberi kíváncsiság szülte azokat a kutatószondákat,