nagyapjával volt. Így hát a tanárnő végül elfogadta azokat, azzal a megjegyzéssel, hogy hamarosan családlátogatásra megy hozzájuk.

Tomi tehát megkapta a szükséges tanszereket, és másnap már rendesen ment iskolába, ahogy az előző években megszokta. Szinte már sikerült is visszazökkennie, és egy rendes napot eltöltenie a barátaival, és ismét kezdte jól érezni magát. Ezért aztán kicsit késve ért haza. Alighogy letette a cuccait, és elkezdett azon töprengeni, mit is ebédeljen, megszólalt a csengő.

Az önkormányzat Szociális Osztályának gyermek- és ifjúságvédelmi munkatársa állt az ajtóban. Zsuzsa néni ugyanis nem volt rest, és még előző nap jelezte a fenntartásait az önkormányzaton, s így egy buzgó és lelkiismeretes ügyintéző máris meglátogatta az elárvult kisfiút.

Most tehát ott ültek a nappaliban, és Tomi ismét egy kínos beszélgetésben próbált helytállni. A látogató elsősorban arra volt kíváncsi, hogy hol is van a nagyapja. Ennek megállapítására körbejárta a házat – ahol legnagyobb meglepetésére rendet és tisztaságot talált –, faggatta az elmúlt hónapok eseményeiről, az útjáról, és a rokonság dolgait firtatta.

Tomi végül teljesen kifáradt. Leizzadt a kérdésekben és teljesen tanácstalanná vált. Tudta, ha bevallja az igazat, intézetbe, vagy sosem látott rokonokhoz viszik. Ha viszont nem, akkor sosem tud megszabadulni az ügyintézőtől. Már-már hajlott arra, hogy feladja, csak ült és szótlanul bámulta a makacsul kérdezgető, jóindulatú, de szigorú nőt.

– De hát hol van a nagyapád, ha most ő vigyáz rád? – kérdezte Isten tudja hányadszor már, miközben maga is tanácstalanul, egyszersmind hivatali szigorral nézett Tomira a szemüvege fölött.

– Itt vagyok, hölgyem! – szólalt meg váratlanul egy ismerős hang a nyitva hagyott bejárati ajtó felől. Tomi még életében nem hallott ilyen szépet: ahogy arrafelé nézett, Lantalúin állt az ajtóban. A megkönnyebbülés és az öröm hullámai úgy áramlottak végig Tomin, hogy szinte beleszédült. Nem is tudta, mit csinál, csak felugrott, a mágushoz szaladt és szorosan megölelte.

– Végre! Végre, hogy itt vagy! – mondta, és lehunyt szemmel érezte, már semmi baj nem történhet. Keze-lába remegett belé.

Az öreg egy pillanatra hökkenten nézte, aztán elmosolyodott és megsimogatta a fiú fejét.

– Jól van, no! – dörmögte. – Azért ez még nem a világvége!

Aztán az önkormányzati ügyintézőhöz fordult.

– Segíthetek még valamiben? – kérdezte barátságosan, de szúrós tekintettel.

A nőt teljesen megdöbbentette a váratlan fordulat, és egyre nagyobb zavarban nézett rá.

– Akkor ön a fiú nagypapája? – tudakolta kevés meggyőződéssel, hogy időt nyerjen. Az öreg mosolyogva biccentett.

– És itt lakik vele? – jött az újabb bátortalan kérdés, és rá az újabb biccentés.

Az ügyintéző a kinyitotta a mappáját, és a papírok biztonságába bújt. Aztán, ahogy összeszedte magát kissé, felnézett, és így szólt.

– Nos, gondolom, akkor nem bánja, ha most felteszek önnek néhány kérdést… – Folytatta volna, de a mágus illő tisztelettel, de igen határozottan közbeszólt.

– Természetesen nagyon szívesen állok a rendelkezésére, asszonyom. De nem itt, és nem most. Láthatja, hogy az unokám milyen kimerült állapotban van, és nekem is nagyon fárasztó napom volt. Megfelel az önnek, ha holnap felkeresem a hivatalban?

A nő elgondolkodott egy percre. A fiúra nézett, aztán az öregre, és óvatosan bólintott.

– Rendben van. Úgy ítelem meg, hogy a jelenlegi helyzet nem igényel azonnali intézkedést, ezért hozzájárulok, hogy holnap az irodámban folytassuk. Nem kerget a tatár. De számos kérdésre várok meggyőző választ! – Szigorúan nézett a mágusra és megrázta felé az ujját.

– Természetesen, asszonyom – felelte az öreg. Elégedett öröm sugárzott a mosolyából.

Az ügyintéző határozott gyorsasággal összepakolta a papírjait és felállt.

– Kikísérhetjük? – kérdezte udvariasan a mágus.