hogy jól van ez így. Legalább neki sem kellett foglalkoznia a katonákkal – következésképpen félnie sem kellett tőlük.

Mint kiderült, kocsival csak Krasznojarszkig mentek, ott átszálltak a Transzszibériai Vasútra. Innentől kezdve Tomi az ideje nagy részét alvással töltötte. Nem érdekelte a táj, sem az utasok, csak a pihenés, amit néha-néha az evés, vagy az ivás kedvéért szakított csak meg. S amikor meg nem tudott aludni, gondolataiba mélyedve bámult kifelé az ablakon, tökéletesen megfeledkezve arról, hol van, vagy a tájról, ami a szeme előtt suhant el.

Várta már a hazatérést.

4. Szeptember 11. Szibéria, Mithlond

Mire Tomi az orosz fővárosba ért, Lantalúin és Arwen is eljutott a Szürkerévbe. Szintén a megszabadított orosz katonák segítségét vették igénybe, katonai terepjárón utaztak egészen addig, amíg a kikötő közelébe nem értek. Ott útjukra bocsátották a kísérőiket, akik ugyan nehezen értették, hogyan is fognak továbbmenni, és hogyan hagyják el az országot, de végül mégis magukra hagyták őket, és visszafordultak az állomáshelyük felé.

A tünde és a mágus tehát gyalog érte el végül úti célját. Nem siettek, ez az utolsó, hosszabb séta valamiféle búcsúzás is volt ettől a világtól. Még megcsodálták a baljukon húzódó hegyek bozontos gerinceit, végigsimogatták a fákat és cserjéket, hallgatták a tenger felől érkező madarak rikoltását. Érezték arcukon a tenger felől fújó hűs szelet, és érezték a talpuk alatt a föld kézzelfogható keménységét.

A Nap már lemenőben volt, amikor elérték a sziklaperemet. Arwen azonban könnyedén vezette tovább a mágust, meglátszott rajta, hogy számtalanszor járt már erre. Szótlanul bandukoltak az ösvényen, s ahogy kinyílt előttük a kikötő látképe, megpillantották benne a halványan ragyogó, karcsú tünde hajót. Gondolataikba mélyedve jutottak le a szállásuknak helyet adó platóra, és Arwen nem állta meg, hogy egy búcsúpillantás erejéig be ne nézzen abba a helységbe, ami hosszú évszázadokon keresztül ideiglenes szállása volt. Aztán a néma búcsúzás után elfordult, és a part felé indult. A Tündék Útjánál megállt még egy pillanatra, s az út mellől felvett egy apró, a tenger által sima oválisra csiszolt kavicsot.

Sietség nélkül, szinte ünnepélyesen haladtak végig a tengerbe vezető hosszú úton. A hajó a kikötőben mind nagyobbnak tűnt. A fedélzetéről már leengedték a karcsú pallót, s a palló tövében egy alak várta őket.

Glorfindel volt az.

Amikor odaértek, néma meghajlással fogadta őket, majd invitáló mozdulatot tett Arwen felé. S a száműzött tündehölgy hálás szemekkel, mosolyogva, a kezét kecsesen Glorfindel felé nyújtva lépett a pallóra. Egész lényéből valami mély, megfoghatatlan öröm sugárzott, ami elragadóvá és megigézővé változtatta amúgy is tökéletes alakját. A mágus és a tünde önkéntelenül is utána bámultak, mozdulatlanságba dermedve, amíg el nem tűnt a hajó mellvédje mögött.

Akkor Lantalúin szintén a pallóra lépett volna, de Glorfindel határozottan az útját állta.

– Ne haragudj Lantalúin – mondta –, de a Valák határozott utasítása az, hogy nem jöhetsz velünk. Még maradnod kell.

A mágus elsőre fel sem fogta a másik szavait. Aztán amikor megértette, hátratántorodott a megdöbbenéstől.

– Miért? – kérdezte. – Miért büntetnek a Valák? Talán nem töltöttem elég időt e földön? Talán nem fáradhattam meg az évszázadok alatt? Talán nem tértem vissza, és teljesítettem a kötelességem, amikor ismét szükség lett rám?

Glorfindel szánalommal, de szigorú arccal figyelte.