Látványa tisztává teszi a tekintetet és elűzi a sötét indulatokat. Őrizd hát, hogy még sokáig lehess a mentorunk, támaszunk és irányadó csillagunk!
Az öreg átvette a követ, és ültében mélyen meghajolt.
– Le hannon! – csak ennyit bírt mondani, aztán zavart meghatottsággal az ajándékot bámulta.
A tünde elnyomott egy mosolyt, aztán Arwenhez fordult.
– Úrnőm, mi éltünk Thranduil birodalmában, és néhányunk megfordult Elrond udvarában is. Én láttalak az eldák királynőjeként, és tudom, ki Arwen Undómiel. A Valák kegye, hogy újra láthatlak, öröm a szívnek, fény a szemnek és dal a fülnek, hogy eljöttél közénk. S hogy megbecsülésünket, s egyben hálánkat is kifejezzük, fogadd el tőlünk ezt az ajándékot!
A második dobozból egy hatalmas, szép metszésű smaragdot emelt ki.
– Íme a Galengil, a Zöld Csillag! Színe, mint a tavaszi erdő, mint az életet adó föld lüktetése, mint a megújuló élet örök reménye. Hívják ezért Ambarnak és Amdírnak is.
Arwen mosolyogva meghajolt és úgy vette át a követ.
– Le hannon, mellonen – mondta. – Érdemtelen vagyok a megtisztelő jóságotokra.
Tomi azonban jól látta a szemén, hogy a zöld kő látványa nagyon megviseli, fájdalmas emlékeket idézve az eszébe.
– Amdír – mondta halkan a követ szemlélve. – Estel… – suttogta, hogy senki ne hallja.
A tünde azonban már Tomihoz fordult.
– Rólad semmit sem tudunk, ifjú ember – mondta mosolyogva. – Áruld el hát neved!
– Tomi vagyok – válaszolta a fiú zavartan. – Pontosabban Tamás. Halász Tamás.
A másik értőn bólogatott.
– Ezt a nevet ismerem, bár mi másként mondjuk. A mi nyelvünkön te Gwanunig vagy. Szeretnénk hát neked is megköszönni, hogy a mágus társaként részt vettél a megszabadításunkban. S bár a pontos szereped nem ismerjük, ugyanolyan hálásak vagyunk neked is, mint a társaidnak.
Azzal kinyitotta a harmadik dobozt, s egy jóval kisebb, ám sugárzó fényű rubint emelt ki belőle.
– A te ajándékod az Úrgil, a Tűz Csillaga. A fénye miatt szokták egyszerűen csak Naurnak is hívni. Erőt és bölcsességet ad.
– Köszönöm! – hajolt meg Tomi, még nagyobb zavarban, mint az előbb. Átvette és forgatta ujjai között az ékszert, s miközben nem győzött betelni a szépségével, fogalma sem volt róla, hogy mihez kezdjen vele.
– Gazdag az az ország, ahol ilyen ajándékok teremnek! – szólalt meg váratlanul Arwen.
A tünde felkapta a fejét, és kutatóan nézett rá.
– Igen, az – felelte nevetve. – Nem panaszkodhatunk.
Azzal felállt, és meghajolt a vendégei előtt. A társai némán csatlakoztak hozzá.
– Későre jár, és még hosszú út áll előttünk ma éjszaka. Örvend a szívem, hogy láthattalak titeket, hogy szót válthattunk, s hogy kifejezhettük a hálánkat. E találkozást, mely életem egyik legszebb pillanata volt, örökre megőrzöm magamban. De most el kell válnunk, hív a népem. Ég veletek! Bár nincs okom rá, mégis él szívemben a remény, hogy egyszer újra találkozunk, talán éppen az otthonainkban, ahol mindig szívesen látott vendégek lesztek! Ég veletek!
Ismét meghajolt, ezúttal a társaival együtt, aztán elfordult, és fürgén az erdő felé indult. A mágus és Arwen nagy csodálkozására a tündeharcosok mind nesztelenül eléjük járultak, s egy néma főhajtással búcsúztak tőlük, mielőtt a hercegeket követve ők is eltűntek volna az erdő fái között.
Ezzel aztán az utolsó népcsoport ügyeinek végére is pontot tehettek.
Persze a legtöbb gond mégiscsak az emberekkel, pontosabban az orosz katonákkal volt. A varázslat megtörése után ugyan mind visszaváltoztak egyszerű katonává, de semmiféle emlékkel nem rendelkeztek az elmúlt időszakból. Fogalmuk sem volt róla, hol vannak és
