S kinek Arda útjain megfáradtak már a léptei

Teste fájdalmát Irmo kertjében pihenve űzze ki

Ó, jövel szemünkre, te enyhet adó, üdítő álom!

A Nyugalom Lugasa alatt a békét megtalálom

S a Zene itt a világ ringató, édes altatója

És itt él a bánatba merült szívek vigasztalója

Ó Este! A szomorúságban csak te vagy a gyógyulás

Bölcs megértést, elfogadást nem adhat nekünk senki más.

Minden, mi él és létezik, annak sorsa a pusztulás

S mi elmúlik, az végleg elveszett, ezért fáj úgy a gyász

A Nagy Muzsikában kezdettől fogva ott a sirató

És zene a szívben az együttérzés, a halk, tiszta szó

Nienna az, ki elsirat minden szépet, mi elveszett

Övé a gyász, övé a veszteségben edzett bölcselet

És övé a Sorssal is szembeszálló makacs, vak Remény

– A legsötétebb éjszaka után is felragyog a Fény.

A világunk teljessége hát az Ainuk Éneke

Ezt adta, s tette tökéletessé Ilúvatar keze

De önmagában a Nagy Zene sem több, káprázat csupán

Ami a semmit világgá teszi – az Olthatatlan Láng

Ahogy az Ainukban, lelkünkben is Titkos Tűz lobog

Az éltet minket, az késztet, s általa leszünk boldogok

Ó Titkos Tűz! Ó Rejtett Erő! Ó Eru Lehelete!

E földön járó néped kéri, hogy áradj szívünkbe le!

Itt vagyunk, s a Nagy Zenével összhangban leszünk boldogok

S a dalokban hazatérve szívünk újongva földobog

Az eldák száján évezredek óta mindig szól a dal

Zenében él öröm – bánat, élet – halál és diadal

Énekben áldjuk dicsőségükben a Valák trónusát

Boldog minden valinori lélek, ki színről színre lát

De a legfőbb dal, mit minden tünde énekelni akar:

Áldott legyen fenségében Atyánk, Eru Ilúvatar!

A dal véget ért, Arwen elhallgatott, csönd lett. De ez a csönd nem volt üres, nem a hangok hiányát jelentette. Ellenkezőleg: megtelt az elhangzott ének emlékével, édessé, puhává, befogadóvá és elringatóvá téve az éjszakát. S ahogy a hangok még szelíden rezegtek a fák leveleiben, s a falak burkolatában, mindent betöltött a béke, s az áldott pihenés.

Semmi nem mozdult. Mindössze két alak, Arwen és Lantalúin állt ébren a kapuban. Ők maguk is némán várakoztak a sötétben, nem akarván megtörni a varázst, ami a muzsika szárnyán ereszkedett rájuk. Aztán Lantalúin megmozdult, és halkan felrázta Flóint. A törp álomittas szemmel nézett fel rá, de amikor felismerte, azonnal összeszedte magát. Rövidesen a törpök mind magukhoz tértek, s egy szó nélkül elindultak a tisztás keleti széle felé. Közben Arwen Tomit ébresztgette. A fiú úgy érezte, nincs szomorúbb dolog, mint felébredni a