Szeptember 3. Szibéria, Windemorn Tornya

Lantalúin szó nélkül ült és a torony sötéten komorló tömegét nézte. A négy sarkon, a bástyák helyén álló karcsú tornyokat és a központi épület boltozatos kupoláját megkoronázó égbetörő csúcsot. Háta mögött halkan szuszogtak a társai, előtte pedig egyre kézzelfoghatóbbá vált a veszély, amivel meg kellett küzdenie. Csak ült, s halkan, mintegy magának, beszélni kezdett.

– Hát itt vagyunk, itt vagyunk. Ideértünk. Hosszú volt az út, hosszú bizony, sok ezer kilométert mentünk, vasúton, meg gyalog, lovon és vízen, csak hogy itt álljunk, szemben ezzel a toronnyal. És a kihívással, ami meghatározhatja sokmillió ember életét. De vajon tényleg ez a tét? Nem csak az én életem? Itt állok, tudom a feladatom, és nem merek belevágni. Nem merek, és nem egyszerűen azért, mert félek. Sokkal inkább azért, mert nem tudom, mit kellene tennem. Persze, mások számára egyszerű lenne a helyzet. Másoknak! De én én tudom, hogy az soha nem egyszerű. Azt mondják, Windemorn gonosz, nekem azonban a testvérem! S ha ott állunk majd egymással szemben, ugyan mit tehetünk? Csapjunk össze, és véres csatában pusztítsam el? Vagy haljak meg én? Fussak meg? Tudom, hogy gonosz. De ki vagyok én, hogy ítéletet mondhassak fölötte? Őrült, akit megszállt a sötétség, de ki ítélheti el, ha valóban hisz az igazában? Ha tényleg a békét és haladást akarja? S ha megküzdünk és győzök, ki leszek én: aki megszabadította a világot a gonosztól, vagy egy egyszerű testvérgyilkos? S ha elbukom, tragikus hőssé válok-e, vagy csak egy eltiport szánalmas akadállyá? Ki mondhatja meg a helyes utat? Itt vagyok, mert a néhai küldetésem, a meggyőződésem és az emberi szenvedés megtapasztalása ide hozott. De honnan tudhatom, hogy nemcsak bábja vagyok-e egy hamis illúziónak a jóról, a köz szolgálatáról, az emberi szenvedés enyhítéséről? Hisz tudom azt is, Windemornnak ebben igaza van: a rossz és a szenvedés valóban nem szüntethető meg. És nem lehet egyszerre mindenkivel jót tenni. Ha viszont mégis visszafordulok, nem azt mondják-e, hogy cserbenhagytam a világ szabad népeit? Hogy személyes érzelmeim miatt, akár félelemből, akár a testvérem iránt érzett gyöngeség miatt futottam meg? Hogy méltatlan voltam a bizalomra? Ki mondhatja meg, hol van az igazság?

Szomorúan elhallgatott, és tovább nézte a tisztást. Aztán folytatta.

– Akárhogy is nézem, nincs semmi támpont, ami segíthetne. Visszatértem, mert ez volt a dolgom, de nem tudom, most mihez fogjak. Azt sem tudom, hogy fogunk bejutni. És azt sem, ha már bent leszünk, mit tegyünk, hisz odabent ellenségeink egész hadserege vár ránk. S ha netán eljutottunk Windemorn elé, akkor jön csak az igazi dilemma. Megpróbáljak beszélni vele? Igen? Ez lenne a helyes? Próbáljam meggyőzni őt? De ha ezzel kockára teszem a társaim életét? Vagy küldjem el őket most, és menjek egy szál magam? De nem fosztanám-e meg ezzel őket a saját küldetésüktől? Hisz maguk vállalták a sorsuk! Maguk vállalták, az igaz, de nem tudták mit vállalnak. Hagyhatom-e, hogy vakon a vesztükbe rohanjanak? Csak az biztos, hogy bent halálos veszély vár, semmi egyéb. És számítanak rám, de én nem tudom, mit kell tennem. S ha tudnám, akkor sem tudnám, hogyan tegyem. Windemorn nyilvánvalóan hatalmasabb nálam: ereje teljében, szolgáitól övezve vár a küzdelembe. Mit tehetnék ellene? „A vér nem vesz erőt a véren.” Ezt mondotta Manwë. Azt jelentené tán, hogy nem tudjuk legyőzni egymást? Hogy képtelenek lennénk megtenni? Szomorú tévedés: én igen, de ő elpusztít, ha így találja jónak. Jónak? Lám megint a régi dilemma. Jónak találja. Jót akar. Jót akar? Honnan tudhatnám meg, mi a helyes?

Ismét elhallgatott, s a kezét homlokára szorítva lázasan gondolkodott. Váratlanul egy árny hullott rá. Felpillantott, s közvetlenül maga előtt egy karcsú, fiatal férfit látott guggolni. Komolyan a szemébe nézett és röviden ennyit mondott.