Első lépésként homokzsákok ledobálásával egy bástya-, vagy toronyszerű védőművet kell építenünk ide, a töltés közepére. Amikor már elég magas és biztonságos, egyszerre négy katonát kell lejuttatnunk a torony belsejébe.

– Nem fél attól, hogy azonnal lemészárolják őket? – kérdezte szkeptikusan az ezredes. – Az előzmények ismeretében ez több mint várható.

– Nem, uram – felelte Glorfindel. – A támadók ugyanis farkasok, azon belül is wargok, akik borzalmasan félnek a tűztől. Ha a négy katona lángszórót visz magával, bármennyi farkast távol tud tartani magától. Természetesen nem négy emberre lesz szükség. A torony biztonságos védelmét nyolc katona tudja megoldani. Az utánuk érkezők megerősíthetik a torony falait, valamint a hegy irányába építeniük kell egy viszonylag széles kijárót, amin keresztül megközelíthetjük majd a nyílást. A kijárót hosszan ki tudjuk vezetni, és szintén lángszórós katonákkal tudjuk védeni. Minél hosszabb a kijárat, annál jobb nekünk. De legalább olyan hosszúnak kell lennie, hogy a kapuhoz induló terepjáró kellően fel tudjon gyorsulni.

– És kiket küldene abban a kocsiban? Hova, és minek? – kérdezte türelmetlenül az ezredes.

– Engedelmével, kizárólag én leszek benne, és a bejárathoz fogok hajtani, hogy bemenjek – felelte Glorfindel szemrebbenés nélkül.

– És aztán? – hajolt előre O’Neil.

– Aztán visszavonhatja az embereket – felelte a tünde. – A további eseményekből pedig pontosan látni fogják, hogy sikerrel jártam-e, vagy sem. Ha nem, azonnal hagyják el az Antarktisz környékét, ne próbálkozzanak új akcióval!

Az ezredes egy darabig szótlanul nézte, aztán előre hajolt és megkérdezte.

– Mégis, maga mit fog csinálni? És miből fogjuk látni, hogy sikeres volt-e?

A tünde halványan elmosolyodott.

– Csak bemegyek a nyíláson, és aztán meglátjuk. Ha minden az elképzeléseim szerint alakul, akkor hamarosan eltűnnek a farkasok, és újra kitisztul az ég.

O’Neil elégedetlenül hallgatott. Egy ideig szinte kézzel fogható volt a feszültség, ahogy fürkésző tekintetével próbálja szóra bírni a tündét, Glorfindel azonban hallgatott. Végül az ezredes elbocsátólag intett, de láthatóan zokon vette, hogy a tünde nem avatta be a terveibe.

– Ha így gondolja, hát menjen! – ennyit mondott csak.

Glorfindel kiment, lesietett a hajó tatjára, hogy utánanézzen az előkészületeknek. A két helikopter felkészítése szépen haladt, de a katonák meglehetősen tanácstalanul tébláboltak a fedélzeten. Láthatóan mindenkit feszélyezett, hogy nem tudták, mi fog következni. A tünde összehívatta őket, s amikor mindenki megérkezett és elcsendesült, beszélni kezdett hozzájuk.

– Barátaim! Hamarosan útra kelek, hogy a hegybe jutva megszüntessem a minket fenyegető veszélyt. Láthattátok, mivel nézünk szembe. Ezért tudjátok, egyedül nem fogom tudni végigcsinálni. A segítségetekre van szükségem, de senkit nem akarok az akarata ellenére magammal vinni. Csak azokat, akik szívesen jönnek velem.

A katonák többsége zavartan lesütötte a szemét és kínban érezve magát, egyik lábáról a másikra állt. A tünde látta ezt, de folytatta.

– Amint látjátok, két helikopterrel megyünk. Először a nagyobbik fog a cél fölé érkezni, s a fedélzetén szállított homokzsákokat ledobálva egy földvárszerű tornyot fogunk építeni. Ez védi majd meg az első leérkezőket.

Az emberek kétkedve hallgatták.

– Második lépésként kétszer négy harcost fogunk a körbe engedni, gyorsan egymás után. Mind a nyolc katonánál lángszóró lesz, ugyanis a ránk támadó farkasok rettegnek a tűztől. Így el tudjuk érni, hogy a támadóink tíz, tizenöt méternél ne tudjanak közelebb jönni hozzánk.

A hallgatóságból erre többen felkapták a fejüket.

– Biztosításként a kisebbik gépen benzint viszünk magunkkal. Ha bármi gond lenne, ezt a földvár köré locsoljuk. A lángszórók tüzétől meggyulladva ez a tűzkör még akkor is védelmet