Mereven, kutató szemekkel nézett, és várt. Glorfindel érezte a bizalmatlanságot, ezért óvatosan válaszolt.

– Sajnálom, hogy nem volt a kezemben elég konkrétum. Ha lett volna, megakadályozhattuk volna ezt a tragikus akciót.

Az ezredes türelmetlenül intett.

– Nem a maga hibája volt. És nem is a maga felelőssége, ha visszaértünk. A maga dolga most az, hogy mégis valamiféle eredménnyel zárjuk az utat, és ne veszítsünk több embert. Mi legyen?

A tünde továbbra is óvatosan felelt.

– Tovább kell haladnunk a part mentén a Ross-sziget felé. Néhány órán belül odaérhetünk. Ha megérkeztünk, ki kell küldeni a kisebbik gépet felderíteni, de nem szállhat le, és nem közelítheti meg túlságosan a hegyet. Valahol a vulkán oldalában fog találni egy barlangszerű nyílást. Ez az a hely, ahonnan a farkasok előkerülnek. Fel kell mérnie továbbá, hogy hol tudunk a hegyhez legközelebb földet érni úgy, hogy a nyílás közelében legyünk, sőt, az minél könnyebben megközelíthető legyen.

Elhallgatott, aztán még kibökte.

– A többit majd akkor elmondom, ha ismerjük a feltételeket.

Az ezredes egy ideig kifürkészhetetlen arccal nézte, aztán szó nélkül biccentett, és felvette a belső hírközlő mikrofonját.

Hamarosan ismét nekiindultak a sötét tengernek. A távolban, a hajó jobb oldalán a partvonal fekete sziluettje sötétlett, sötétebben még a hajnali felhős ég komor színénél is. A tünde lement a fedélzetre, ahol a katonák komor félelemben lézengtek, nézelődtek, vagy a feladatukat tették. Fred csapódott mellé.

– Mi lesz most, uram? – kérdezte. Világosan látszott rajta, hogy fél. Nem feltűnően, de sok más katona is fülelni kezdett, és óvatosan a tünde köré gyűltek. A tünde végignézett rajtuk és megsajnálta őket.

– Ne aggódjatok, nem viszlek kilátástalan harcba titeket. Most elmegyünk az Erebusig és helikopterről felderítjük. Utána a megfelelő helyen partra szállunk, de úgy, hogy senkinek se essen baja. Tudom a megoldást. A többi pedig az én dolgom. Ha minden jól megy, az egész ügy egy órát sem fog tartani.

A hallgatóság mohó reménnyel itta a szavait. Ha megnyugvás nem is, némi hálás bizakodás tűnt fel a többségük arcán. A tünde kiállása és beszéde érezhetően oldotta a katonák feszültségét és növelte az eltökéltségüket. Glorfindel rövid habozás után pihenni küldte őket, hogy kipihenten vágjanak az akcióba. Ő maga a hajó orrába sétált, s a távolban feltűnő szigetet kezdte fürkészni.

Jócskán benne jártak már a reggelbe, mire megérkeztek a szigethez. Úgy tornyosult előttük, mint egy sötét, baljós fenyegetés. A felhők ellenére világosodott az idő valamelyest, így jól kivehető volt, hogy a vulkánból folyamatosan áramlik a füst, egyre komorabbá és sötétebbé színezve az eget. Ettől eltekintve nyugalom volt, a hegy néma kihívásként tekintett le rájuk.

A tünde felkereste az ezredest.

– Uram, itt az idő – mondta. – Szükségem lenne a legjobb pilótára, meg egy technikusra, aki a berendezéseket kezeli.

O’Neil csodálkozva bámult rá.

– Maga akar menni? Személyesen? – kérdezte. Most Glorfindelen volt a meglepődés sora.

– Természetesen, uram. Nem küldenék senkit veszélybe, és nem bíznám másra a felderítést. Ezen múlik most a siker – magyarázta.

Az ezredes beleegyezően intett.

– Rendben, menjen csak – és furcsálkodva nézett utána, ahogy távozott.

Odakint közben előkészítették a helikoptert. A hír, hogy a tünde maga megy a hegyhez, jócskán felbátorította és fellelkesítette az embereket. A pilóta is szó nélkül vállalkozott az