A kölyök kimeredt szemekkel nézett rá, aztán szó nélkül eltámolygott. Attól a naptól fogva mindkét tábor folyamatosan szemmel tartotta a tündét, és nem szűnt meg a suttogás a háta mögött.

Újabb öt nap elteltével az ég besötétedett, ahogy beértek a tűzhányó által kilövellt felhő alá. A katonákon egyre inkább erőt vett a szorongás, ahogy aggodalmasan tekingetve próbálták kideríteni a sötétség okát, és találgatni a rájuk váró nehézségeket. Egyre többen vártak valamiféle megnyugtatást a tündétől, aki ezt érezve végül a mögötte lézengőkhöz fordult és így szólt.

– Az Erebushoz közeledve egyre nagyobb területekről hiányzik a hó. Hatalmas, sáros domboldalak és ingoványos lapályok borítják a part környékét. S a parton gonosz teremtmények járnak, éhesen vicsorgó szájjal barangolják be a sötétbe borult tájakat.

Custer hívei teli szájjal szórakoztak az elhangzottakon, jártukban-keltükben megállítva az embereket. A tündét csak Prófétának csúfolták, és mindenkit arra kényszerítettek, hogy gúnyolódjon rajta.

Ennek ellenére Glorfindelnek egyre több híve volt, mígnem egy nap valaki szájából elhangzott: a tünde neve jel, valójában Glory Finder-nek, „a Dicsőség Megtalálójának” hívják. Az új név futótűzként terjedt a katonák között, és sokan szinte vallásos tisztelettel tekintettek ezután a viselőjére.

Az ezredes e napokban láthatatlan maradt, Custert pedig ette a méreg, hogy ellenlábasa minden ok nélkül így megerősödött.

Egyre fokozódó nyugtalanságban teltek tehát a napok, míg végül elérték az úti céljukat: a hajó szeptember harmadikán éjfélkor horgonyt vetett a Ross-öbölben.