– Még sosem láttam ekkora hajót – bukott ki önkéntelenül is Glorfindel száján. Amint kimondta, mindjárt meg is bánta, és aggodalmasan pillantott Fredre. A fiatal fiút azonban inkább lekesítette, hogy a tünde nyitott a beszélgetésre, ezért gyorsan magyarázni kezdett:

– Nézze, uram! A hajó orr részén jól látszanak a csapásmérő egységek: ott a gyorstüzelő lövegtorony, amott meg a rakétaindító állványok. A tat meg azért olyan széles, hogy egyszerre akár két-három helikopter is indulni tudjon róla. De a legbüszkébbek szerintem mégiscsak a toronyra lehetünk. Állítólag a legmodernebb navigációs és felderítő szerkezetekkel lett felszerelve. Mindent látni fogunk, amit csak emberileg lehetséges.

A tünde sokatmondó pillantást vetett rá, aztán elindult a feljáró rámpa felé.

Néhány óra múlva, amikor az ezredes is visszatért, felvonták a horgonyt és elindultak. Az ezredes még akkor este behívta a két őrnagyát, és tájékoztatta őket a további program alakulásáról. Ezek szerint nem az Antarktiszhoz vezető legrövidebb utat választják, ahogy eredetileg tervezték, hanem a Drake-átjárón áthajózva nyugatnak tartanak, amíg a Ross-tengerre nem érnek. Így lehetőségük van arra is, hogy azonnal a Ross-szigeten álló Erebushoz hajózzanak, de arra is, hogy kikössenek a McMurdonál és felderítsék, mi is történt ott valójában.

– A döntést tehát későbbre halasztjuk, amíg ki nem derül, mely prioritásokra kell elsősorban tekintettel lennünk – tette hozzá, és gondterhelten sóhajtott. – Nem könnyíti meg a dolgunkat, hogy az Erebus ismét aktív. A hegy körül nagyjából ezer kilométeres körzetben mindent eltakar a vulkánból kiáramló felhő. Hiába vagyunk a legmodernebb technikával felszerelve, gyakorlatilag semmit sem látunk az úti célunkból.

3. Szeptember 3. Antarktisz, Ross-sziget

A dolgok alakulásával igazán senki sem volt elégedett. Custer úgy érezte, mégis beleszóltak a munkájába, és ahol tehette, az igazát hangoztatta, vagy becsmérelte a tündét. Glorfindel igyekezett kitérni a provokáció elől, miközben gondolatai a hegyet eltakaró sötét felhőn, s az alatta rá váró akadályokon jártak. Ha tehette, a parancsnoki hídon, vagy a hajó orrában állt egymagában, s a messzi távolt fürkészte.

A katonákat is megosztotta a két tiszt között érezhető feszültség. Custer kipróbált emberei egyre nagyobb ellenszenvvel és megvetéssel figyelték a tündét, aki kedvelt témája lett ízetlen tréfálkozásaiknak. Fredet és néhány hasonlóan fiatal kölyköt azonban lenyűgözte a tündéből áradó méltóság, a közvetlen, mégis távolságtartó és felsőbbrendű hangvétel, és a tünde figyelme, ami mindig átható, értő, mégis tiszta és barátságos volt. Ezért egyre több tisztelettel és aggodalommal figyelték minden lépését. A többség pedig némi értetlenséggel, de egyre fokozódó figyelemmel várta a konfliktus kirobbanását.

Az ötödik napon járhattak, s a tünde szokás szerint a korlátnak támaszkodva dél felé kémlelt, amikor Fred végre összeszedte a bátorságát és mellélépett.

– Zavarhatom egy percre, uram? – kérdezte félénken.

– Persze, Fred, mi a gond? – pillantott rá Glorfindel.

– Hát… a fiúkkal napok óta próbáljuk kitalálni, hogy mi lehet az, amit órákon keresztül figyel a tengeren.

Glorfindel meghökkenten húzta fel a szemöldökét.

– Nem a tengert figyelem, hanem a partot – válaszolta.

A fiatal tizedes eltátotta a száját.

– De, uram – hebegte –, a part innen még majdnem ezer kilométer! Ugye, csak viccel velem?

– Ó, dehogy! – nevette el magát a tünde. – Helyenként még ötszáz sincsen. És nem, nem viccelek.