Hajnalban szálltak le. Custer egy mordulással összeszedte magát, s a társára ügyet sem vetve kimászott a repülőből. Nem messze a géptől nyitott katonai autó várta őket, mellette fiatal katona állt vigyázban. Amint feltűntek, még inkább kihúzta magát és tisztelgett. A hátsó ülésre ültek, az őrnagy onnan szólt előre.

 – A szállásra!

A sofőr szó nélkül indított, és hamarosan meg is érkeztek a tengerészgyalogosok támaszpontjára. Ahogy bejutottak a kapun, a katona lassabbra vette a tempót, óvatosabban haladt az épületek között. Végül egy alacsonyabb, irodaépületnek látszó háznál megállt. Az őrnagy kiugrott és elindult felfelé a lépcsőn. Az ajtónál megállt és visszafordult, mint akinek valami éppen akkor jut az eszébe.

– Ja, Glory! A tied a 107-es szoba. Az összes cuccod ott van már összekészítve. Vágd magad puccba, fél nyolckor eligazítás az ezredesnél! 110-es terem.

Azzal hanyagul intett és bement. Glorfindel szó nélkül kimászott és utána indult az épületbe.

Hamar megtalálta a szobáját. A holmija tényleg össze volt készítve. A szék karfáján ott voltak az egyenruhái, a szék alatt a bakancsa. Az ágyon egy méretes hátizsákban a bevetéshez szükséges ruhák és eszközök dudorodtak, mellettük az ágynak támasztva egy gondosan karbantartott géppisztoly állt. Az asztalon hevertek az iratai, mellettük egy dögcédula, kézifegyver és túlélőkés. Felvette az ID kártyáját és megnézte. Custer nem viccelt: névként a John „Glory” Glorfindel szerepelt.

Gyorsan átöltözött. Megállapította, hogy a hadsereg szabói remek munkát végeztek. A ruha kényelmes volt, mégis kifogástalanul állt rajta. Befűzte a derékszíját, felcsatolta rá a pisztolyt, aztán előhúzta és gondosan megszemlélte. Kicsit próbálgatta, akár egy gyerek, aztán sietve elrakta, nehogy kifusson az időből. Bakancsot húzott, a kést meg a lábán lévő tokba csúsztatta. Miután elkészült, a saját holmiját gondosan összehajtogatta és begyömöszölte a hátizsák tetejére. Különösen a köpenyét igyekezett biztonságba, mégis a keze ügyébe csomagolni. A kardját, amit eddig feltűnés nélkül hozott, a géppisztoly mellé támasztotta. Egy pillanatra eltűnődött, vajon egy ilyen eligazításra nem teljes fegyverzetben kell-e menni, de aztán úgy döntött, szövetségesek közé megy, nem lesz szüksége rájuk.

Kilépett a szobája ajtaján és a folyosón megkereste az ezredes ajtaját. Kopogott és benyitott. Amint belépett, a sofőrtől látott módon vigyázzba állt és tisztelgett.

Az ezredes egy nagy íróasztal mögött ült, és láthatóan dolgozott; nem várta, hogy ilyen korán látogatója érkezik. Kicsit meglepetten emelkedett fel a székéről és nézett a tündére. Középkorú volt, kicsit pocakos, de magas, termetes ember. Jóindulatú, de szigorú, kerek arca volt, szürke szeme és rövid, ősz haja. Egy pillanatig tanácstalanul nézett, aztán megértette a helyzetet.

– Ó igen, Glorfindel őrnagy! Csak tíz perccel későbbre vártam, akkor lesz a hivatalos eligazítás – mondta.

– Igen, uram. – felelte a tünde. – Magára hagyjam erre az időre?

– Nem szükséges – legyintett az ezredes. – Amúgy is beszélni akartam magával.

Visszaült az íróasztal mögé, és összekulcsolta az ujjait.

– Nos – kezdte –, tulajdonképpen azt szeretném tisztázni magával, miért is van itt. Hogy került ide, és végül is mennyiben változott az eredetileg meghatározott program. – Várakozóan nézett Glorfindelre, aztán folytatta: – Beszéltem a biztonságpolitikai tanácsos úrral, ám meglehetősen ellentmondásos volt, amiket elmondott. Ahhoz azonban, hogy helyesen döntsünk, és sikerrel járjunk, szükségünk van a pontos információkra.

A tünde gyorsan átgondolta a helyzetet és óvatosan válaszolt.

– Sajnos, a részletekről nem tájékoztathatom, uram – mondta. – A lényeg az, hogy nekem a lehető leggyorsabban a Mount Erebus-nál kell lennem, ahol egy titkos akciót kell végrehajtanom. Egyedül. És az, hogy ennek megszervezése távolról sem lesz olyan egyszerű, mint elsőre látszik. Az Antarktisz ugyanis ellenséges ellenőrzés alatt áll, biztos, hogy heves