felismerte, majdnem elnevette magát. „Most tisztára olyan vagyok, mint Bilbó a Bakacsinerdőben!” – vigyorgott magában. Ez a gondolat jó volt, egészen felbátorodott tőle. Kését maga elé tartva felállt és körülnézett, azt fontolgatva, merre is induljon. Az előbukkanó csillagokból nagyjából meg tudta állapítani, merre van észak, de sajnos, a csillagok azt nem mutatták meg, merre vannak a barátai. Rövid töprengés után arra tippelt, hogy a mágus semmiképp sem adhatta fel az úti célját, tehát továbbra is észak felé igyekszik, ugyanakkor igyekszik elkerülni az ellenséget, és ezért azok mozgásával ellentétesen megpróbál kitérni. Ez pedig azt jelenti, hogy most a tervezettnél valamivel nyugatabbra kell lenniük. Ebben maradva megindult a fák alatt, kését előre tartva, s azt játszva, hogy egy fontos küldetést hajt végre az ellenséges vonalak mögé hatolva. Ami azt illeti, nem is járt messze az igazságtól, mindenesetre a játék izgalma megnyugtatta és ismerős izgalommal töltötte el. Miután azonban haladt egy jó fél órát, és semmi sem történt, kezdett elcsüggedni. Fáradt volt, és kételkedni kezdett a döntésében. A kétségei pedig lassan kétségbeeséssé kezdtek formálódni. Gyanúsan sírhatnékja lett.

Váratlanul ijesztő hangot hallott. Egy suhanást a feje fölött, és egy csattanást egy kőhajításnyira magától. Odanézett, de nem látott tisztán, ezért közelebb óvakodott. Egy vékony fát talált, vagy inkább csak egy fiatal hajtást. S ezt az ágat, akár egy útjelző tábla, nyílvessző ütötte át, mintegy mutatva számára a helyes irányt. Ijedten megfordult, és visszafelé nézett, azt keresve, ki lőhette ki a nyilat. Senkit sem látott jó darabig. Aztán az egyik bükkfa tövében egy villanásnyi időre megmozdult valami. Tomi tovább erőltette a szemét, sőt néhány lépésnyit vissza is merészkedett a bükk felé. Ahogy felnézett a fa koronájára, az ágak között egy homályos alakot vett észre. Olyan volt, mint egy ember, karcsú és sudár, sőt, szinte vékony. Testhez álló bőrruhát viselt, az íját a hátára vetette, haja a vállát érte. A szeme szinte világított a sötétben, de ez nem ijesztette meg a fiút, sőt megnyugtatta, mert volt benne valami kellemesen ismerős. Az alak határozottan a nyílvessző irányába intett, aztán egy pillanat alatt eltűnt. Tomi még utána nézett egy ideig, de végül nem foglalkozott vele tovább. Megfordult, és sietve elindult a jelzett irányba.

Egy fél óra múlva kezdett elfáradni és elbizonytalanodni. Arra gondolt, talán félreértette az ismeretlen jelzését, vagy talán a másik nem tudta, hova is szeretne jutni valójában. Mindenesetre, már egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy ha folytatja az útját, megtalálja a barátait. Elgondolkodva baktatott a fák között, amikor hirtelen, a közvetlen közelében irtózatos bömbölés harsant fel. Tomi ijedtében nagyot ugrott és hanyatt esett. Mintha a földből nőtt volna ki, egy óriási medve állt mellette a két hátsó lábán, és fejét felvetve bömbölt. Aztán elhallgatott, négy lábra ereszkedett, és – Tominak fura mód így tűnt – vidáman nézegetett feléje. Hamarosan szétnyíltak a bokrok és Lantalúin érkezett meg sietős léptekkel, nyomában Arwennel. Látszott rajtuk az aggodalom, s az erőfeszítés, Tomi kérdés nélkül is tudta, hogy órák óta szünet nélkül keresték. Ez igen jólesett neki, szinte úgy érezte, hogy megérte ezt a kalandot végigcsinálni. Azok ketten mellételepedtek és aggodalmasan végigtapogatták.

– Jól vagy, fiam? Nincs semmi bajod? Mi történt veled? – kérdezte az öreg a veszélyre ügyet sem vetve. Arwen csak gondterhelten vizsgálgatta a kötelek és a verések nyomait a fiú karján és lábán. Tomi megpróbálta elrejteni az érzéseit, és röviden beszámolt nekik a történtekről. Láthatóan nem sok ügyet vetettek a mondandójára, hiszen valószínűleg a története egyetlen eleme sem volt ismeretlen számukra, mégis igen figyelmesen és türelmesen hallgatták végég. Csak a beszámoló utolsó részénél, a nyilazó ismeretlen említésekor kapták fel a fejüket és gondterhelten néztek össze.

– Nem tudjátok, ki lehetett az? – kérdezte Tomi kíváncsian.

– Sajnos, nem – felelte vonakodva Lantalúin. – Azt hittük, tudunk mindent erről az erdőről, de most kiderült, olyan népek is élnek benne, akikről még egyikünk sem hallott semmit. Az az