A törp megrökönyödve félrekapta a szekercéjét és döbbent helytelenítéssel nézett a fiúra. Mielőtt azonban megszólalt volna, felkapta a fejét, körbefürkészett, aztán kiköpött Tomi felé, és sietősen eltűnt a bokrok között. Tominak épp csak annyi ideje volt, hogy fölüljön, amikor gyors léptek törték át a növények zöldjét, és mindenfelől kék egyenruhák tűntek elő. Amint meglátták, megragadták és lerángatták sebesült társukról. Egyikük térdhajlaton rúgta, hogy a földre esett, két másik pedig precíz durvasággal hátracsavarta a karjait. Ordítani tudott volna, de pillanatok alatt felpeckelték a száját, és hamarosan megkötözve hason fetrengett a porban. Érezte, ahogy kemény bakancsok rugdossák és félt, hogy előbb pusztul bele a fájdalomba, mint hogy megfulladna az orrába felszívott portól. Aztán váratlanul abbahagyták a verést és néhány percig kurtán vitatkoztak. Mikor láthatóan megegyezésre jutottak, ketten a két karjánál fogva könnyedén felkapták Tomit és lábra állították. Eltartott egy darabig, míg képes is volt megállni, és türelmetlenségükben nem is nagyon kímélték. De végül megállt, a katonák pedig indulást vezényeltek, és sietős tempóban északnak indultak. Tominak halványan felrémlett, hogy a társaival is erre akart haladni, de nem tudott azon gondolkodni, ez mit is jelent, annyira lekötötte, hogy elég szaporán tudja emelgetni a lábait, s ezzel elkerülje a további ütlegeket. Fogalma sem volt, mennyit rohanhattak így árkon-bokron keresztül, csak arra eszmélt, amikor ismét a földre dobták és végre megpihenhetett. A gyökerek nyomták a hátát, a fekvés mégis szinte mennyei felüdülést jelentett a kíméletlen hajszához képest. Amikor a szíve és a tüdeje kezdett végre visszatalálni a normális ritmusra, megpróbált feltámaszkodni és körülnézni. Valaki hozzálépett és egy kulacsot nyomott a szájába. Langyos víz ömlött az arcába, de Tomi úgy érezte, életében nem ivott még ilyen jót. Nagyokat kortyolt, amíg hirtelen el nem kapták előle az italt. Körülnézett. Este volt, de láthatóan még ugyanúgy az erdő sűrűjében jártak, mint a támadás idején. Vastag, gonosz külsejű fák között hivalkodó tűz égett, a katonák – akik egyébként nem voltak sokan, talán nyolcan-tízen – a körül üldögéltek. Úgy tűnt esznek, és nyilván isznak is, hiszen a fogolyig elhallatszott a kurjongatásuk. A fogollyal láthatóan nem sokat törődtek, elegendőnek ítélték azt az egy társukat, aki a közelben ült az árnyékban és vigyázott rá. Tomi is kilátástalannak látta a helyzetét – reménytelenül hanyatlott vissza a földre.

Váratlanul árnyék vetült az arcára. Ahogy felnézett, egy kék katona kifejezéstelen arcát látta maga fölött. Védekezően próbálta behúzni a nyakát és az oldalára gördülni, de senki nem bántotta. Ahogy fölpislantott, különös dolgot látott. A katona arcán helyenként kifehéredett a bőr. Akár a tűzhelyre tett lábosban feltörő, zubogó forró víz, olyan kék-fehér mintázat alakult ki a fölébe hajoló ember bőrén. Az arckifejezése sem volt már olyan kifejezéstelen – inkább mintha rettenetes küzdelmet vívna, vagy óriási terhet cipelne, olyan volt. Tomi hirtelen megértette: ez a katona volt az, akinek az életét megmentette a törp fejszéjétől! Ahogy az arca világosodott, a katona nagyon lassan lehajolt, és kioldozta Tomi köteleit. Aztán kivette a szájából a pecket és intett neki, hogy menjen. Tomi egy pillanatra megállt, de nem mert köszönetet mondani. A lehető leggyorsabban és leghalkabban elindult és nagyon remélte, kellő előnyt szerez, mielőtt üldözőbe veszik. Talán néhány száz métert haladhatott, amikor magányos lövés dördült az éjszakában. Egy szikla rejtekében megbújt és várt. A szíve a torkában dobogott, de semmi sem történt. Az éjszaka nyugalmát a továbbiakban semmi sem törte meg.

Fogalma sem volt, hogy merre menjen tovább. Az erdő közepén állt teljesen egyedül, anélkül, hogy bármit is tudott volna a körülötte elterülő tájról. Először rettenetesen megrémült – olyan elveszettnek érezte magát, mint még soha. Minden fa és bokor hirtelen ellenséggé vált, minden árny fenyegetést rejtett. Aztán felnézett az égre és meglátta a csillagok fényét, és fura mód, ez megnyugtatta. „Rendben, elvesztem” – gondolta –, „de ez még nem oka arra, hogy pánikba essek. Arra ráérek akkor is, ha kiderült, hogy nincs számomra menekvés.” Megigazgatta a ruháját, és óvatosan végigtapogatta a tagjait, hogy mindene ép-e. A zsebénél valami keményre tapintott. Előhalászta, és megnézte: Lantalúin kése volt az. Ahogy