– Tehát nem a helyi seriff? – vonta fel a szemöldökét a mágus.

– Ó nem! – nevetett CJ. – Itt csak ideiglenesen tartózkodunk, amíg lemegy a mai program. A seriff úgyis egész nap terepen van az embereivel, nekünk meg szükségünk volt egy operatív bázisra. És ez az iroda erre tökéletesen megfelelt.

Hátradőlt a székében és lábait keresztbe téve fesztelenül billegtetni kezdte a székét. Láthatóan megkönnyebbült, szinte mosolyogva folytatta.

– Hát mondhatom, nem volt egy könnyű nap, és ez az egész ügy…! Őrület, én mondom maguknak, kész őrület! Elképzelni sem tudják mi munka egy ilyen látogatás biztonságának megszervezése!

Az öreg ismét bólintott.

– Ott tartottunk, hogy felesleges erőfeszítéseket tesznek, mert ez az ügy nem katonai kérdés.

– Á, igen! – CJ szaporán bólogatott, és bizalmasan előre hajolt. – Tudják, már több sikertelen akciót is szerveztünk, egyik nagyobb kudarc lett, mint a másik. Ezért vetődött fel végül az elnökben a bombázás lehetősége. Mindenáron megoldást kell találnia, ha nem akar megbukni.

Pislogott néhányat és folytatta.

– Nekem azonban olyan érzésem van, hogy az ellenség nem olyan kézzelfogható, mint akik ellen eddig küzdöttünk. Ez nem egy másik hadsereg, nem bujkáló terroristák, még csak nem is ellenálló lakosság. Ezek olyan…olyan…hát meselények. Értik, ugye?

Megint hátradőlt és riadtan nézte, mit szólnak a megjegyzéséhez. Miután mindannyian komor egyetértéssel hallgattak, megnyugodva magyarázni kezdett.

– Minden egybevág. A szemtanúk – már akit annak vehetünk – fura, koboldszerű lényekről beszélnek, de sehogy sem tudunk elkapni egyet sem. Sem élve, sem holtan. A semmiből kerülnek elő, néha elképesztő tömegben és csak pusztítanak, ölnek és rongálnak. Aztán eltűnnek, mint a kámfor.

Ismét felállt, előrejött és nekitámaszkodott az asztalnak. Sokat sejtetően mosolygott.

– Tudják, mire emlékeztet a dolog? A Gyűrűk Ura című filmre. Bizonyára látták maguk is, a Peter Jackson rendezésében készült nagy sikerű művet. Az egész olyan, mintha ezek a támadók onnan érkező orkok lennének.

A társaság tagjai értően néztek össze, de mielőtt megszólalhattak volna CJ tiltakozóan felemelte a kezét.

– Persze, tudom, hogy csak fantáziálok, nem kell elmondaniuk. Tudom, hogy az csak mese, ez meg itt a valóság. És azt is tudom, hogy bennem a hiba, én vagyok túlságosan fanatikus rajongó. Csak hát… – eltöprengve félbehagyta a mondatott, és kibámult az ablakon.

– Minden annyira összevág – suttogta.

A csend egy rövid percre megsűrűsödött mögötte. Aztán lendületesen megfordult és gondterhelten nézett rájuk.

– Nem is tudom, miért gondoltam, hogy maguktól várhatok segítséget. Talán azért, mert az ifjú hölgy annyira hasonlít a film tünde úrnőjére. – Meghajolt Arwen felé, szomorúan elmosolyodott és az öreg felé bökött. – És maga is elmehetne mágusnak, a külseje alapján.

Megcsóválta a fejét.

– Elnézésüket kérem, hogy idecitáltam magukat. Nyugodtan elmehetnek.

Leült az íróasztala mögé, kezébe vett egy aktát, és maga elé emelte, mintha olvasni kezdené. Csak a füle és a feje búbja látszott ki, de azon is jól látták, hogy megint rettenetesen zavarban van.

Lantalúin gondosan megválogatta a szavait.

– Azt hiszem, mi mégiscsak tudnánk önöknek segíteni. Mondtam már, hogy a probléma megoldása nem a katonai erő alkalmazása. Sőt, most hozzáteszem azt is, hogy nem is e helyen van. Akárhány csatát vívhatnak, akármekkora győzelmeket arathatnak, az ellenség mindig újra itt lesz, hacsak a valódi gócpontot el nem érjük, és meg nem tisztítjuk.

CJ óvatosan kilesett az akta mögül és némi szkepszissel nézett rá.