fonta a kezét, úgy nézte a zsibongó tömeget, s az őket vigyázó biztonságiak sokaságát. Egy idő múlva a mágushoz fordult.

– És most mit tegyünk? – kérdezte. Érződött a hangjából az elégedetlenség.

Az öreg megvakarta a fejét, de mielőtt válaszolhatott volna egy fiatal rendőr lépett hozzájuk.

– Jó napot, uraim! Önök voltak azok, akik az előbb megzavarták az elnöki sajtótájékoztatót? – érdeklődött udvariasan. Lantalúin haragosan nézett fel rá.

– Igen – bökte oda barátságtalanul, azon gondolkodva, vajon milyen kalamajkába keveredtek ezzel a lépéssel. A rendőr azonban inkább elégedettnek tűnt és továbbra is udvariasan folytatta.

– Akkor arra kérem önöket, legyenek szívesek, fáradjanak velem. Valaki beszélni akar önökkel.

Gyanakodva szedelőzködtek össze, de végül is szó nélkül követték a rendőrt. Néhány háznyit mentek csak, amíg a seriff irodájáig nem értek. A rendőr itt kinyitotta az ajtót, és betessékelte őket. Maga aztán kint maradt, egyedül haladtak tovább. A szűk előtérből több ajtó is nyílt, a bejárattal szemközt mindjárt a seriff irodája. Lantalúin egyenesen odament, óvatosan benyitott és benézett.

– Ah, már itt is vannak! Jöjjenek csak, jöjjenek bátran! – szólt ki egy hang.

Mindannyian óvatosan beléptek és körülnéztek. Ódivatúan berendezett, zsúfolt irodában találták magukat. A régies bútorok puha szőnyegen álltak, a szekrényben megszámlálhatatlan könyv és emléktárgy sorakozott, a falon régi elnökök képei és Oregon állam térképe lógott. A szoba sarkában hatalmas, faragott íróasztal terpeszkedett, rajta lámpa és sok-sok köteg irat, meg dosszié. Az asztal mögött rendezetlen, fekete öltönyben egy kopaszodó, köpcös alak ült és szemüvege vastag, fekete kerete fölött pislogott rájuk.

– Foglaljanak, kérem, helyet! Csak tessék, érezzék magukat kényelmesen! – intett a kezével néhány szék és egy kanapé felé. A kis társaság szótlanul leült és várakozóan nézett a kis emberre, aki ujjbegyeit összetámasztva szintén csak bámult vissza rájuk.

– Nos – szólalt meg hirtelen, felállt és megkerülte az asztalt –, tehát maguk azok, akik megzavarták a sajtótájékoztatót.

Ez megállapítás volt, így hát csöndben figyeltek tovább. Az ember hátrafordult, szivart halászott elő az aktái közül és rágyújtott. Egykettőre betöltötte a szobát a szivar átható szaga. Erre sem szóltak, de Arwen nem tudta megállni, hogy az arcán ne jelenjen meg az undor. A férfi sóhajtott, és kinyitotta az ablakot.

– Nos – kezdte újra –, történetesen hallottam, amit az elnöknek kiáltottak és, … hm. Mondjuk úgy, érdekesnek találtam. Érdekesnek annyira, hogy utánanézzek, mit is akarnak maguk valójában. Ezért kérettem ide magukat.

Ismét rövid szünetet tartott.

– Tudják, van valami furcsa, valami bizalomkeltő… nem is, inkább úgy mondanám, megfelelő a maguk megjelenésében. Valahogy nagyon nem illenek ide, de mégis illenek a problémához.

Visszament az asztal mögé, leült és onnan nézett rájuk. Láthatóan rettenetesen zavarba jött, nem tudta, hogyan folytassa.

– Tudják… hogy is mondjam… ez a probléma itt, amivel szembenézünk… meglehetősen… szokatlan. Úgy értem… hát nem hagyományos. Vagyis… olyan… meseszerű.

Ijedten pislogott feléjük.

Lantalúin elnyomott egy mosolyt és komolyan bólintott.

– Jól látja, uram. A helyzetet nem lehet egyszerű katonai erővel megoldani. De elárulná nekünk, hogy kihez van szerencsénk és miért beszélgetünk önnel ezekről a dolgokról?

– Teringettét! – ugrott fel az emberke elvörösödve. – Igaza van! Elnézésüket kérem, hogy ilyen figyelmetlen voltam! A nevem Charles Jonathan Elliot, de hívjanak csak nyugodtan CJ-nek. Elnöki tanácsadó vagyok, az elnök közvetlen munkatársa. Biztonságpolitikai területen.