– Nekem is azonnal tovább kell mennem. Nyissák már ki ezt az ostoba sorompót! – rivallt rá a katonákra, akik zavarodott igyekezettel próbáltak eleget tenni az utasításának. A tünde visszapattant a kocsiba, áthajtott a záron, aztán lassítva a parancsnokhoz fordult.

– Hol találom most a parancsnokságot? Azonnal oda kell mennem – kérdezte.

A tiszt közben szintén visszajött a sorompón, és láthatóan összeszedte magát. Az elmúlt eseményeket nyilván úgy magyarázta magának, mintha Glorfindel valamiféle különleges katonai egység tagja lenne, akiről neki tudnia kéne, ezért aztán összefogottan és együttműködően válaszolt.

– Forth Klamath-ban. A leggyorsabb, ha itt most továbbhaladva a Kráter-tó nyugati partján vezető utat használja. De vigyázzon, a tó körüli vidék hemzseg az ellenségtől. A legjobb lenne, ha bezárná a kocsi összes nyílását, hogy távolról ne nyilazhassanak magára – mondta. Aztán amikor a tünde köszönetképpen felmordult, és elindult, még utána szólt.

– Még egy dolog! Az elnök is Forth Klamath-ban van, ott tart sajtótájékoztatót a lakosság megnyugtatására.

Glorfindel biccentett, aztán egy kurta intéssel a gázba taposott és továbbhajtott a jelzett úton. A katonák addig bámultak utána, míg csak el nem halt a hangja a távolban, aztán visszatértek megszokott őrhelyeikhez.

Az első nagyobb kanyar után megálltak, hogy mindenki előmászhasson a rejtekhelyéről. Lantalúin visszaült a kormányhoz, s bár mindenki elismerően nézett a tündére, Glorfindel mégis hálásan adta vissza neki a vezetés feladatát. Az ablakokat bezárták, úgy haladtak tovább. Halkan megbeszélték a fejleményeket, egyetértve abban, hogy az elnök jelenléte a legváratlanabb és legszerencsésebb fordulat, ami történhetett velük. Tomi leplezetlen csodálattal nézett a tündére: lenyűgözte, hogy ilyen könnyedén átvitte őket az útlezáráson, amit pedig mindannyian komoly akadálynak tartottak. Glorfindel csak mosolygott, majd a fejét rázva így szólt.

– Majd később te is megtanulod, fiú, hogy nem az egyenruha, vagy a rang számít, csakis a belső kisugárzás. Én évezredek óta a noldák egyik bölcsének, és megbecsült vezetőjének számítok, és ezt mindenki érzi is rajtam. Nem csoda, hogy olyanok is engedelmeskednek nekem, akik sosem ismertek, vagy akik formálisan fölöttem állnának.

Tomi ezt nem értette ugyan, de azért megkérdezte.

– Akkor az elnökkel is így fogsz tudni beszélni?

Glorfindel ismét megrázta a fejét.

– Nem hinném. Tudod, ezek a dolgok összefüggnek. Nem lehetsz vezető, ha nincs benned kellő erő és kisugárzás, hogy hatni tudj másokra. És fordítva, akik nagy vezetők lettek, akikre sokan hallgatnak, azok szükségképpen rendelkeznek ezzel az erővel, különben nem kerülhettek volna olyan magasra. Ha elnöknek lenni magas pozíciót, fontos vezetői helyzetet jelent, akkor az elnöknek erős embernek kell lennie. De ettől persze még tárgyalhatunk, mint vezér a vezérrel. Én szövetséget akarok, nem uralkodást.

Így haladtak tovább dél felé, csöndesen, de a lehető leggyorsabban. Hamarosan elérték a Kráter-tó nyugati oldalán vezető utat, a Rim Drive-ot, és ezen igyekeztek tovább. Fenséges fenyvesek között vezetett az útjuk, s néha, ahogy kitárult előttük a völgy, vagy a kráter pereme, lenyűgöző látványban volt részük. Egy alkalommal, amikor éppen megnyílt előttük a kaldera pereme és előtűnt mögüle a tó mélykék felszíne, Lantalúin hümmögve megszólalt.

– Tudjátok, hogy hívják azt a kis, helyes szigetet, ami piramisként emelkedik ki a vízből, itt a nyugati part mellett? – majd választ sem várva hozzátette. – Wizard Island. A Mágus szigete. Jártam ott, sőt, éltem is, egy rövid ideig. Nagyon különleges hely.

Tomit furdalta a kíváncsiság, hogy mire gondolhat az öreg, de a mágus nem szólt semmit, figyelmét az út, és a környék aggasztó jelenségei kötötték le. Mert hiába volt gyönyörű a táj, itt is, ott is durva erdőirtások, oktalanul kidöntött és megcsonkított fák, felperzselt tisztások bukkantak elő az erdőből. Az utat gyakran borították sáros bakancsnyomok, sőt, helyenként a