Augusztus 16. Cape Arago

Az út az óceánon át valóban négy napig tartott. A tündehajó mentőcsónakját használták az átkeléshez, mert az fürgébb volt, és kényelmesen elfértek benne, még a csomagjaikkal együtt is. A kis vitorlást egy Voronwë nevű tünde vezette, aki teler volt, kisebb, de kecsesebb Glorfindelnél, s ragyogóbb is, bár láthatóan kevésbé hatalmas. Egyetlen szót sem szólt, sőt, a lábát sem tette ki a hajóból, de ügyes kezekkel, magabiztosan irányította azt a hullámok hátán. Glorfindel szerint Voronwë nem azért nem beszél, mert nem ismeri a nyelvet, hanem mert fogadalmat tett, hogy semmiféle kapcsolatba nem kerül Középföldével, vagy annak lakóival. Ezért hát, bár a tünde nagyon készséges, figyelmes és segítőkész volt, sem megismerkedni vele, sem beszélgetni, közelebb kerülni hozzá, nem sikerült senkinek.

Tomit lenyűgözte az utazás. Halkan, de szédítő sebességgel siklottak a nyugodt vízen, amit még a hullámok is alig zavartak meg. Kamcsatka megkerülése után, ismeretei szerint, a Kuro-shio áramlat hátán igyekeztek tovább, Tomi mégis úgy érezte, ez a sebesség nem természetes jelenség, sokkal inkább valamiféle különleges adomány az alattuk nyújtózó tengertől. Arwen csak mosolygott, és titokzatosan a fejét rázta, de nem magyarázott semmit, inkább Glorfindellel beszélgetett, a világ dolgait s az angol nyelvet magyarázva neki.

A legszebbek az éjszakák voltak. A felhők mögül kibújó Hold ezüstként ragyogta be körülöttük a sötét, nyugalmas vizeket, amelyek fölött puha, óvó paplanként feszült az ég feneketlen, csillaghímzéses sötétje. A természet szépségét tökéletes harmóniában egészítette ki a kecses tündehajó, s koronázta meg a tündékből áradó halvány ragyogás. S egy este, amikor Arwen halkan énekelni kezdett a hajó orrában, Tomi szíve úgy megtelt a tökéletes szépséggel, hogy azt kívánta, bár soha ne érne véget az éjszaka, s az utazásuk.

De véget ért, s a negyedik nap hajnalán elérték Amerika partjait. Ködös volt a hajnal, amikor megérkeztek. A hajó lassan siklott a part közelébe, amit elfedtek a fák, s a vízre hajló bokrok. Hang nélkül haladtak a néma erdők mellett, amiket néha települések szürke foltjai törtek meg. Óvatosan hatoltak be a Coos-öbölbe, hiszen innentől két oldalt egyre többször szegélyezték az útjukat lakott területek, s nem szerettek volna feltűnést kelteni. Nem is találkoztak senkivel, a házak között, a kikötőkben, s a hajókon egy lelket sem láttak. Tomi érdeklődve tekingetett a házak felé, Glorfindel feszülten figyelte a vizet, Voronwë pedig rezzenéstelen kézzel tartotta a hajó kormányát. Arwen és Lantalúin a gondolataikba mélyedve üldögéltek, nem adták jelét, hogy észrevették volna a táj változását.

Körülbelül egy óra múlva elérték az öböl végét. A bal parton kötöttek ki, Voronwë ügyesen kormányozta a hajót a bokrok alá. Gyorsan mindannyian kikászálódtak a partra. A mágus utat tört nekik a bozótban, Tomi visszanézve még látta, ahogy Glorfindel halkan szót vált Voronwével, aki beleegyezően bólintott. A bokrokon keresztül egy széles, sáros, kitaposott földútra értek.

– A hajó két nap múlva pontosan itt fog várni titeket – mondta halkan Glorfindel, aki közben utolérte őket. Az öreg biccentett, aztán nekiindult az emelkedőnek. Hamarosan kiértek egy széles, burkolt útra. A mágus itt megállt, körülnézett, majd határozottan jobbra fordult, dél felé. Továbbra is csendben haladtak, libasorban a magas, árnyas fák alatt. A csendet csak egy-egy ébredező madár rikkantása, s a lábuk alatt megcsikorduló kavicsok nesze törte meg. Tomi szívesen megkérdezte volna, hogy hova igyekeznek, de nem mert megszólalni, sem megtörni a lépéseik zajának harmóniáját. Így hát csak ment a mágus mögött szó nélkül, magában elmélkedve. Mögötte Arwen, leghátul pedig Glorfindel haladt, aki éber tekintettel fürkészte a környéket, mint aki hirtelen támadástól tart.