– Nem volt más választásom. Ha szerettem őt, maradnom kellett. Hinnem neki és ugranom a sötét mélységbe, bízva abban hogy van, aki elkap, mielőtt leesem. Fel kellett áldoznom mindent azért, hogy mindenki számára világos legyen, mennyire szeretem. Magam miatt volt fontos. Vagy tévedek talán? – kérdezte szinte kétségbeesve.

Az öreg megértően nézett vissza rá.

– Van, amikor nincs más választásunk, mint kiszolgáltatni magunkat kényre-kegyre, hogy valóban azok lehessünk, akinek mondjuk magunkat. A szeretet már csak ilyen. Nem védhetted meg magad attól, akit szerettél. Ne bándd, hogy maradtál. Így lettél valóban az, akinek mellette tartottad magad. S így vált igazzá mindaz, amit neki ígértél.

Arwen szomorúan hallgatta.

– S ha nem érte meg?

– De igen, megérte – felelte szelíden a mágus. – A nyereség nem az együtt töltött időben, vagy a birtokolt dolgokban, de még csak nem is a megtörtént eseményekben, vagy az emlékekben van. A nyereség az, aki te magad lettél közben. Mit érnél azzal, ha most odaát Valinorban ülnél, mindened meglenne, s tisztelt úrnője lennél a népednek, ha közben azt kellene érezned, hogy cserbenhagytad szerelmedet, s vele együtt a te szíved is itt vált árnyékká e föld szomorú és halandó fái alatt? Magad lehetnél-e annyira, mint most vagy?

Arwen szomorkásan, de hálás szemmel mosolygott.

– Igazad van. Jól tettem, hogy maradtam. Csak tudod, amikor itt állok és nézem az ősi város falait, ahogy hallom a tenger örök morajlását, ahogy érzem a mindig ifjú szelet, újra és újra átélem a pillanatot, amikor végleg döntenem kellett, mit választok. S olyankor nem könnyű.

Lantalúin könnyedén a vállára tette a kezét.

– Szabadulj meg a múlt súlyától, Úrnőm! Azon változtatni már úgysem tudsz. Itt vagy, s az egyetlen lehetőséged, hogy a jelen pillanatot jól csináld. Jöjj, térjünk vissza a szállásunkra! Használjuk ki az időt, hogy megbeszéljük, hogyan legyen tovább!

Lassan visszasétáltak az épületek közé, kiültek a ház előtti térre egy nagy kőre s onnantól kezdve hosszas beszélgetésbe merültek, melyet csak akkor szakítottak félbe, ha egy törp ételt hozott, vagy beszámolót tartott nekik a környék eseményeiről.

Így érte a társaságot a második este, s ugyanilyen visszafogott várakozással telt el a harmadik nap is. Arwen egyszer ugyan hangot adott kételyeinek, hogy nem fölöslegesen várnak-e, de aztán ő is átadta magát annak a fura izgatott, feszült, de mégis nyugodt állapotnak, ami azokat jellemzi, akik valami nagyon fontos esemény elkövetkeztéért várakoznak. De végül ez a nap is véget ért, s a Nap lassan lebukott a mélyedés meredek sziklafalai mögé. Távoztában hosszú fénypászmákat lövellt a tenger felé, egyre távolabb, s utolsó sugarai szinte már a látóhatár peremére hullottak. S ahogy utolsó lángjai is kihunytak, ott, ahova az utolsó fénysugarak estek, ragyogó csillag jelent meg az égen, fényes és tiszta, mintha a remény jele lenne. Hosszú percekig csak álltak és nézték. Egyikük sem tudta megtörni a csendet. Aztán Lantalúin megszólalt.

– Milyen fényes és eleven ma az Esthajnalcsillag. – S zavartan elfordult. De Arwen így szólt:

– Nem csillag az – s az arca hitetlenkedő örömet sugárzott. – Hanem hajó.

Feszülten és néma csendben figyelték, ahogy a ragyogás egyre növekedett, bár fénye nem törte meg az éjszaka sötétjét. Tomi hiába meresztgette a szemét, csak egy csillagot látott, ráadásul a csillag az égen volt, határozottan a víz fölött. Zavartan tekintett Arwenre, de nem szólt.

– Az Egyenes Úton jön – felelte Arwen a ki nem mondott kérdésre. – A Föld görbületein kívülről. Kételkedtem, de íme, mégis hajó érkezik Valinorból. A valák kegyesek hozzánk.

Megfordult, és lesietett a szállásuk előtti szikláról, végig a Tündék Útján, egészen a víz partjáig. Ott megállt, s kezét maga előtt összekulcsolva türelmesen várt. A mágus és Tomi lassan követték, de nem mertek melléállni, mögötte helyezkedtek el. Aztán mikor a hajó alakja valóban láthatóvá vált, Lantalúin előrelépett, két kezét az ég felé emelte, s a botja