Si man yulma nin enquantuva?

An sí Tintalle Varda Oilossëo
ve fanyar máryar Elentári ortanë,
ar ilyë tier undulávë lumbulë,
ar sindanóriello caite mornië
i falmallinar  imbe met, ar hísië
untúpa Calaciryo miri oialë.
Sí vanwa  ná, Rómello vanwa, Valimar!

Namárië! Nai hiruvalyë Valimar.
Nai elyë hiruva. Namárië!

Tomi csak hallgatta az éneket, szinte szárnyalt az énekhangok szárnyán, s a lelke csordultig telt gyönyörűséggel. Amint a dal véget ért, halkan fölkelt és a bejárathoz lopakodott. Ahogy kinézett, Arwent látta, ahogy kissé lejjebb, egy tenger felé néző sziklanyúlványon ül, kezeit a térde köré fonva. Haja sötét zuhatagként omlott a vállára, ahogy a tengert nézve az emlékeibe bámult. Aztán új énekbe kezdett, s Tomi földbe gyökerezett lábbal hallgatta.

Hol szirtfalakra tör a tengerár

S ezüstként ragyog rajt’ a holdsugár

Hol tünde-emlék mélabúsan imbolyog

S az Esticsillag gyémántfénye felragyog

Hol kőszoborként elmereng a néma tölgy

Magában áll, s egy választ vár a tünde hölgy.

Egy’ szemében messze jár ezüst hajó

S ki itt marad, mégsem valódi föld-haló

Apa, testvér és jó barát, mind elhagyott,

S az emlék is, a Nap tüzében elkopott

S a fény, a vágyott érhetetlen messze jár

Nem látható, nem élhető, mert sose vár.

Más’ szemében kegyetlen a szikla sír

A könny is megfagy rajta, hogyha bárki sír

S a nagy király, s a szerelem is por csupán

A hűség kortya elszáradt a borkupán

S a fényes múltból mára semmi nem maradt

Minden múlik, s a remény is elszaladt.

Bársony égen gyémántfényű csillagok

De mélyükön a sötét vérű szív halott

Dörgő szavú, eleven zöld tengerek

Minden érzés, minden élet elveszett

Világerők, most őszintén mondjátok

Az öröklét keserű és nagy átok.

Hol szirtfalakra tör a tengerár

Megváltás, mondd van-e? Van, ki hazavár?

Hol tünde-emlék mélabúsan imbolyog

Békés nyugalmat lelhetek? Mondd, hol vagyok?

Hát ott, hol csöndben elmereng a néma tölgy,

Magában áll, s egy választ vár a tünde hölgy.