ki, s utána ünnepélyes vacsorát adott a tiszteletemre. Akkor jártam először a Birodalom csarnokaiban. Mulatság volt, művészek és zene, és persze szép beszédek, amelyek közül kiemelkedett a királyé, aki elmagyarázta a döntés jelentősségét. Szép volt, soha nem fogom elfelejteni.

A király arca felderült.

– Köszönöm, kedvesem, igen sokat segítettél.

Azzal intett a szolgáknak, hogy állítsák fel a hordozható trónszékét, s utasításokat kezdett osztogatni, hogy mindenki megfelelő helyre álljon az ünnepi bejelentéshez. Aztán felült a trónra, méltóságteljesen kihúzta magát, és intett a harcosainak, hogy az utazókat kísérjék a színe elé. Lantalúin és Tomi várakozóan álltak meg előtte a hóban. A király jobbjával széles mozdulatot tett, és zengő hangon beszélni kezdett.

– Én Grór, Dór fia, Telperond Ura és Királya arra a döntésre jutottam, hogy az elém járuló vándoroknak megadom a városunkba való belépés kegyét. Teszem ezt szeretett vendégünk, Arwen Úrnő közbenjárására, s a külvilág aggasztó híreinek hatására, a Vének Tanácsának egyetértésével, a világ javára, és Telperond dicsőségére. Lépjetek hát be a Birodalom kapuján, élvezzétek vendégszeretetünket, s érezzétek oltalmunkat. A kegyet a mai naptól számított egy évre adom.

Lantalúin mélyen meghajolt, Tomi sután utánozta. A mágus ekképpen viszonozta a király szavait:

– Hálás szívvel fogadjuk a kegyet, melyet meg nem érdemeltünk, de nagy szükségünk van rá. Kívánjuk, hogy bölcsességed még hosszú időn át vezesse népedet békességben és gyarapodásban.

A király intésére az őrök megnyitották a kaput, s a kíséret az uralkodó, Lantalúin, Tomi és Arwen nyomában belépett a törpvárosba. A kapuőrök serényen munkához láttak, s hamarosan a kapu előtt a közönyös sziklafal tövében ismét elhagyott, szűz hó rejtette el a bejáratot az estleges kíváncsi tekintetek elől.