Az öreg megállt a csúcson és nyugat felé fordult. Botját magasba eleve, széttárt karral, erős hangon így kiáltott:

– Küldd el hozzám hatalmas sasodat, ó fenséges Manwe, a Taniqetil csúcsáról, hogy hírül vigye sanyarú sorsát e földnek!

Tomit, aki lekuporodott a földre, amint megérezte a mágusban munkáló hatalmas erőt, s onnan nézett fel rá, hirtelen vakító fényesség kápráztatta el. Behunyta a szemét, és nem tudta eldönteni, hogy vajon Lantalúinból árad-e a fény, vagy a felkelő Nap tiszta sugarai ragyogtak-e föl hirtelen. Óvatosan körbenézett, és elakadt a lélegzete az elé kerülő látványtól. A napsugarak aranyba-ezüstbe öltöztették a hófödte csúcsokat, melyek, mint megannyi csillogó tüske, dacoltak az ég kékjével, s az ostromló felhőkkel. A fényes csúcsok között feketén komorlottak a kanyargó völgyek, s az egész táj olyan elevennek, olyan tisztának és gyönyörűnek látszott, hogy Tomi percekig képtelen volt megszólalni, csak nézte a fény játékát a föld haragos-furcsa formái között.

Elmerült szemlélődését váratlan mozgás szakította félbe. A Nap felől, Lantalúin háta mögül egy hatalmas madár körvonalai bontakoztak ki a fényből, amint méltóságteljes szárnycsapásokkal közeledett feléjük. Kecses ívben megkerülte a hegycsúcsot, és leereszkedett a türelmesen várakozó mágus elé.

A sas tényleg óriási volt: majdnem akkora, mint az öreg, s ha a szárnyait kitárta a sátruk kétszer-háromszor is kényelmesen elfért volna alatta. Fejét félre fordítva, hidegen és gőgösen tekintett Lantalúinra. A mágus komoly türelemmel nézett vissza rá. Végül a sas szólalt meg:

– Kiáltásod eljutott Manwe hírnökeihez. Rómenelen vagyok, a keleti sasok egyike. Mit kívánsz tőlem?

– Kezedbe helyezem e föld sorsát, ó hírnök! Olyan veszedelmek támadtak a világra, melyek meghaladják erőmet. Szibéria erdeiben Windemorn, az egykori Kék Mágus, társam és barátom lakozik. De szíve gonoszságba fordult, s a világ meghódításán munkálkodik már jó ideje. Varázslataival rabságba taszítja az embereket, s orkjai már mindenhol pusztítanak. Ám nem ő a legnagyobb veszedelmünk. Délen, az Antarktisz jege alatt, az Erebus gyomrában ismét fölébredt egy balrog. Ébredésével újra terjedni kezdett a sötétség, a szenvedés és a halál. Nem sok idő kell hozzá, s a világ szabad népeit ismét elborítja a kétségbeesés, a rabságtól és a pusztulástól való rettegés. A balrog ereje meghaladja az én hatalmamat. Ezért kérünk segítséget Nyugatról. Valakit, aki eljön és legyőzi a Gonoszt.

A sas egy ideig szótlanul meredt rá. Aztán megszólalt:

– Manwe sasai elől semmi nem marad rejtve. Tudtuk, hogy délen valamiféle sötét erő munkál. De nem tudtuk, hogy egy balrog az. Te honnan tudod?

– Windemorntól – felelte az öreg. – Az ő ármánykodása ébresztette fel, s a hatalma jelenleg az ő céljait szolgálják. Egy ideig még. De ki tudja, mi történik, ha a balrog megerősödik, s átlépi a tengert? Ki tudja, mi történik, ha összecsap Windemornnal? S hogy a győztes nem lesz-e erősebb, mint most ketten együtt?

– A Kék Mágus tetteit ismerem. Látjuk, merre jártok és mit műveltek. És azt is látjuk, hogy mit nem… – felelte a sas enyhe megvetéssel a hangjában. Megrázta a fejét. – Rendben, elviszem az üzeneted. Akarsz-e még hozzátenni valamit?

– Egyelőre nem – válaszolt az öreg méltóságteljesen a mellére téve a kezét. – Óvjanak utadon a Valák, és kísérjen a szabad népek áldása!

A sas elfordult és kitárta a szárnyát. Mielőtt azonban felemelkedett volna, még visszanézett, és azt mondta:

– Látszik, hogy évszázadok óta nem dolgoztál. Modoros vagy és lassú. Ha ismét nekilátsz a feladatodnak lényegretörőbben fogsz beszélni.

Azzal felemelkedett, és elrepült a Nap irányába. Lantalúin jó ideig szótlanul nézett utána. Aztán, mikor eltűnt szem elől, hirtelen Tomihoz fordult.

– Nos, gyerünk tovább, itt megtettük, amit megtehettünk!