– Két nagy veszély fenyegeti most a világot. Az egyik Windemorn, a másik a balrog az Antarktiszon. Az előbbivel talán még elbírnánk, talán megtalálnánk a módját, hogy legyőzzük. Az utóbbi azonban, félek, meghaladja az erőnket. Ezért aztán nincs más választásunk, segítséget kell kérnünk.

– Kitől?

– Hogyhogy kitől? Ha a világban nincs olyan hatalom, amely legyőzhetné a balrogot, akkor honnan lehetne máshonnan segítséget kérni, mint a Nyugat Uraitól? A Valáktól, akik ma is kormányozzák a világot?

Tomi tágra meresztette a szemét.

– Mi? A Valák is léteznek?

Az öreg rosszallóan nézett rá.

– Már hogyne léteznének? Ezzel igazán tisztában lehetnél! Hiszen ez olyan nyilvánvaló, hogy vitatkozni sem lehet rajta!

Tomi behúzta a nyakát, és gyorsan egy újabb kérdéssel rukkolt elő.

– És hogyan fogunk segítséget kérni?

– Üzenünk nekik – felelte a mágus. – Méghozzá Manwe sasai segítségével.

– Sasok? – kérdezett vissza Tomi.

– Igen, hatalmas madarak, akik a legmagasabb hegyek ormain tanyáznak, mindent látnak és mindent elbeszélnek a Valáknak. Rájuk van most szükségünk.

– És hol fogjuk megtalálni őket? – kíváncsiskodott a fiú.

– Hm. – Lantalúin a szakállát simogatta. – Megtehetnénk azt is, hogy itt megvárjuk őket, hiszen minden földet bejárnak, így ide is biztosan eljönnek. De ez túl bizonytalan lenne. Esetleg varázsolhatnék is, hogy idehívjam őket. Attól tartok azonban, hogy akkor nemcsak a sasok találnának ránk, hanem Windemorn szolgái is. Nem marad más hátra, nekünk kell olyan helyre mennünk, ahol mi találjuk meg őket: ezek pedig mindig a magas hegyek. Tudok is egyet, ahol biztosan rájuk akadunk.

Csendben gondolkodott egy darabig, aztán hozzátette.

– Ez azt jelenti, hogy akármilyen veszélyes, ismét vonatra kell szállnunk. Most tehát nyugatnak fordulunk, és elmegyünk Krasznojarszkba.

Másnap reggel tehát nekiindultak ismét. Nem siettek, inkább óvatosan haladtak az erdőben, hiszen ahogy nyugat felé mentek, ismét egyre közelebb kerültek a vasúthoz. Estére elérték Krasznojarszkot.

Csak hajnalban indult vonat, addig egy park padjain húzták meg magukat. Hamarosan azonban ismét vonaton ültek, és sebesen haladtak Barnaul felé. Tomi fáradt volt, mert a pad éjjel nyomta a hátát. Azonnal alváshoz kucorodott volna, az öreg azonban nem engedte. Aggodalmasan nézelődött ki a fülkéjükből, aztán ráparancsolt, hogy üljön le a földre, és betakarta a köpenyével. A botját elrejtette a függöny mögé, ő maga pedig meghúzódott az ajtó melletti sarok árnyékában. Nem sokkal később kinyílt az ajtó, de Tomi nem a kalauz arcát látta meg a köpeny ráncai közül, hanem egy sötét katona rémisztő kék vonásait. A katona tekintete alaposan körbefürkészte a fülkét, aztán lassan, óvatosan kihátrált, és továbbment a következőhöz. Még hosszú percekig kuporogtak szótlanul, amíg a félelmetes látogató hangjai a képzeletükben is végleg el nem haltak.

Az út további része eseménytelenül telt. Barnaulból tovább vonatoztak Almatyba – ezt régen Alma-Atának hívták –, onnan pedig Bishkakba – ezt pedig Frunzénak.  Tomi mindkét határátlépést átaludta, így továbbra sem tudta meg, hogyan jut át az öreg az ellenőrzésen. Mindenesetre már Kirgizisztánban voltak, s Bishkakban végre elhagyhatták a vasút fővonalát, amit a legveszélyesebbnek tartottak. Kelet felé indultak tovább, s hamarosan már az Issyik-kul hatalmas alpesi tó északi partján haladtak. Érdekes látvány volt: balra égbeszökő, havas hegyvonulatok szegélyezték az útjukat, jobbra a tó végtelennek tűnő felszíne terült el. Mindazonáltal Tomi hamar elunta a nézelődést. Inkább Lantalúint igyekezett faggatni az