1. Július 14. A vasút mentén

A biztonság kedvéért késő estig gyalogoltak, bár Lantalúin egészen biztos volt benne, hogy nem fogják őket tovább üldözni. Este egy szelíd tisztáson szálltak meg, az öreg még tüzet is rakott, hogy tisztességes vacsorát főzzön a megmenekülésük tiszteletére.

Tomi a lábát babusgatva gondolkodott a történteken.

– Még mindig nem értem, hogy miért nem kaptak el minket. Hiszen csak néhány méterre voltunk tőlük!

– Parancsuk volt – felelte Lantalúin. – Windemorn birodalma nem terjed túl a vasúton, így megtiltotta a szolgáinak, hogy átlépjenek a síneken. Persze, ahogy ott feküdtünk, nagy volt a kísértés, és minden bizonnyal elfogtak volna minket, ha nem jön a vonat. De szerencsére jött, így visszazökkentek a parancs igájába, és visszabújtak az erdőbe. Windemorn nagyon szigorú úr – tette még hozzá.

– Hát ez nagy szerencse – bólogatott Tomi. – Ez azt jelenti, hogy végleg biztonságban vagyunk? – kérdezte aztán.

A mágus elmosolyodott.

– Nem, természetesen nem jelenti azt. Ha Windemorn megkapja a jelentést a szökésünkről, biztosan utánunk küldi az embereit. De az még odébb van. Vigasztaljon a tudat, hogy amúgy sem lennénk biztonságban, hiszen idegen országokban, idegen népek között járunk, egy szál papír nélkül.

Tomi eltátotta a száját.

– Tényleg! Erre nem is gondoltam! Hiszen egy sor határon átjöttünk úgy, hogy senki nem ellenőrzött minket! Hogy lehet ez?

– Legyen ez az én titkom! – mondta Lantalúin derűsen, és ravasz pillantással nézett a fiúra.

Tomi izgett-mozgott a helyén egy darabig, aztán mikor látta, hogy az öreg nem fogja beavatni a titokba, újabb kérdést tett fel.

– Emlékszel a megölt kék katonára? Mi történt vele, amikor meghalt?

A mágus hirtelen elkomorodott, és szomorúan nézett rá.

– Tudod, először azt hittem, hogy ezek a kék arcú emberek a gonosz teremtményei, mint az orkok, vagy a trollok. De sajnos, nem erről van szó. Ezek hétköznapi emberek, valószínűleg elrabolt orosz katonák, akikre Windemorn gonosz varázslatot bocsátott. Ettől lettek kékek, s ettől tűntek érzéketlennek és kegyetlennek. Ám ha megtöröd a varázst, megláthatod, hogy ugyanolyan egyszerű emberek mint te, vagy én, és szenvednek a rájuk bocsátott bűbájtól. Érzik magukban a gonoszságot, félnek és iszonyodnak tőle, de nem tudnak ellenszegülni, vagy megszabadulni.

– Rettenetes – suttogta Tomi.

– Ilyennek képzeli Windemorn a szép új világot – mosolygott keserűen Lantalúin. – Gyanítom, hogy ránk sem várt volna sokkal jobb sors, ha ott maradunk.

– Úgy érted, rád – javította ki Tomi szárazon. – Engem aznap este meg kellett volna, hogy öljél.

Az öreg csodálkozva nézett rá, aztán bólintott.

– Igen, igazad van. De talán azzal jártál volna jobban.

Tomi nem felett, összevont szemöldökkel nézett maga elé. A mágus kiporciózta az ételt, átnyújtotta neki, s enni kezdtek. Egy idő múlva Tomi ismét megszólalt.

– És most hova megyünk?

Lantalúin lenyelte a falatot, s csak azután válaszolt.