Tomi izgatottan nézelődött, miközben a mágus eloldozta és vízre tolta a tutajt, majd maga is felkapaszkodott. Megragadta a hosszú rudat, és erőteljes mozdulatokkal taszigálta a tutajt némiképp az árral szemben, a túlsó part felé. A sodrás egyre erősödött, de az öreg biztos kézzel irányította a dereglyét. Hamarosan el is érték a túlpartot, és szerencsésen kikötöttek. Lantalúin leugrott a tutajról, és a kötélnél fogva kivonszolta a partra, majd kikötötte egy bokorhoz. Tomi segített a két rénszarvast levezetni és szintén a bokorhoz kötni. Ahogy végeztek, Tomi meglátta a parton feléjük közeledő öreg bennszülöttet. Bőrruhában, bőrcsizmában volt, fején szőrmesapka, hátán tegez és íj, és látható sietséggel igyekezett hozzájuk. Lantalúin elé indult. Amikor találkoztak, az öreg vadász mélyen meghajolt Lantalúin előtt, majd invitáló mozdulattal mondott neki valamit. A mágus a fiú felé fordult.

– Tomi! Helyezd magad kényelembe és pihenj egy kicsit! Valószínűleg hosszabban kell beszélgetnem a barátunkkal. De bízz bennem, teljes biztonságban vagy, és hamarosan visszajövök!

Azzal elindult az öreg vadász után, és hamarosan eltűnt Tomi szeme elől.

Érdekes módon Tomi most egyáltalán nem félt. Talán a világosság miatt, talán Lantalúin szavai nyugtatták meg, vagy az is lehet, hogy most nem volt annyira fáradt, mint legutóbb. Kényelmesen elhelyezkedett, dudorászva kavicsokat dobált a vízbe és türelmesen várt az öregre.

Talán egy óra telt el, mire a mágus visszatért. Gondterhelten simogatta a szakállát, ahogy a part kavicsain lépkedett. Mikor visszaért, letelepedett Tomi mellé, és a batyujából illatos sült halakat vett elő.

– Egyél, kölyök, mert most jó erőben kell lenned – dörmögte. Tomi örömmel vett a halból.

– Ki volt ez az ember, akivel beszéltél? – kérdezte.

– Egy evenki sámán. Az egyik régi segítőm ivadéka, akik nemzedékről nemzedékre megőrizték az emlékemet, mint hagyományt. Még tegnap üzentem neki, hogy jöjjön elénk. A tutajt is ő hozta rendbe, és kötötte ki a túlparton. Most meg egy jó adag fontos hírrel szolgált, ami megváltoztathatja az eredeti elképzeléseimet.

– Mit mesélt?

– Agdiról, a viharistenről mesélt nagyon furcsa dolgokat. Fölöttébb furcsákat.

Tomi várakozóan figyelt.

– Ezen a földön időtlen idők óta az evenkik élnek. Egy nagyon bátor, szívós kis nép, akik kisebb törzsekben vadászatból és rénszarvasok tartásából tengetik az életüket. Hosszú kilométereket vándorolnak az évszakok változásával, hogy legeltetni tudják az állataikat, és senki nem ismeri olyan jól a természetet, mint ők. Hosszú időn keresztül semmi nem tudta megváltoztatni az életüket: sem a mongol hódítás, sem az orosz birodalom, de igazán még a civilizáció vívmányainak terjedése sem. Az evenkik lényegében ma is ugyanúgy élnek, mint ahogy az őseik éltek, sok-sok évszázadon keresztül. Körülbelül kétszáz évvel ezelőtt azonban nyugtalanság lett úrrá az evenkik egyes törzsein. Itt is, ott is felütötte a fejét az elégedetlenség, majd a viszály. A törzsek között egyre több lett az ellenségeskedés, amely néha bizony nyílt összecsapásokhoz vezetett. Különösen a Köves-Tunguzkától északra élők és a Tunguz-medence törzsei között mérgesedett el a viszony. S közben mintha a tajga is megváltozott volna: keleten egyre inkább megülte az árnyék és a félelem. Végül egy szörnyű napon az északi törzsek sámánja Agdihoz, a viharistenhez fordult, s lehívta haragját az ellenséges törzsekre. A kérése rettenetes módon teljesült. Kora reggel hatalmas mennydörgés közepette tűz zuhant a Tunguz-medencére. A föld megremegett, a tajga óriási területen kidőlt, az emberek pedig, a Shanyagir törzs tagjai, vagy meghaltak, vagy elmenekültek.

– Mikor történt mindez? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Tomi.

– 1908. június 30-án. Ez volt a híres Tunguz-meteor. Tudományosan legalábbis így magyarázzák, noha magát a meteort soha nem találták meg.

– És mi történt azóta?