- Július 1. Halászéknál
Tomi hazament, de nem hagyta nyugodni a dolog. Egyre csak azon járt az esze, miképpen lehetne valamit tenni a fenyegető gonosz ellen. El kéne menni valahova. De hova? Szólni kéne valakinek. De kinek? Csinálni kéne valami fontosat. De mit? Izgatottan lapozta föl kedvenc könyveit, de nem volt türelme olvasni belőlük. Mi lehet a megoldás? Vagy a mágusnak igaza van? Mágus… no hiszen, szép kis mágus, aki otthon ül és lógatja a fejét, ahelyett, hogy nekiindulna és… És mit csinálna? Valahogy nincs ez így rendben. Olyan nincs, hogy szabadon kellene hagyni folyni az eseményeket! Gandalf nem ezt tenné! És Aragorn sem! De akkor mit? Bárcsak lenne valaki, akivel megbeszélhetné a dolgot! Legalább egy barátja, aki nem neveti ki a gondolataiért! De nincs.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok között töltötte a délutánt, minden különösebb eredmény nélkül. Néha úgy érezte, vissza kell mennie az öreghez, hogy rábírja az indulásra, de mindig arra kellett gondolnia, hogy nem tudja megmondani, hova menjenek.
Lassan beesteledett, s az idő is megváltozott. Gyors zápor rohant át a tájon, bőségesen megöntözve a kiszáradt földet. A levegő is lehűlt, úgy tűnt, nem lesz olyan kellemes az éjszaka, mint az előzőek voltak.
Sötétedésre a szülei is hazaértek. Pontosan lehetett követni a mozgásukat a házban az ajtócsapkodásból, és a beszélgetések, kiabálások zajából. Úgy tűnt, készülnek még valahova. A megérzése beigazolódott: hamarosan kinyílt a szobája ajtaja és az anyja nézett be rajta elegáns nyári kosztümbe öltözve.
– Készülj már, Tamáskám, azonnal indulnunk kell! Nem szeretném, ha megint rád kellene várni! Igyekezz, és csinos legyél!
Azzal becsukta az ajtót. Tomi számtalanszor volt már ebben a helyzetben. A szülei rendszeresen jártak különféle fogadásokra, estélyekre, partykra, ahol mindig nagyon fontos emberekkel találkoztak, és nagyon fontos dolgokról beszélgettek. És neki mindig velük kellett mennie, illedelmesen viselkednie és várni-várni, amíg a nagyon fontos dolgok véget érnek. Tomi tudta, hogy a szülei szeretetből viszik mindig magukkal és azt is hallotta, hogy az ismerőseik előtt mindig nagyon büszkék rá, mégis szívből gyűlölte ezeket az estélyeket.
Nem mondhatnánk tehát, hogy nagy lelkesedéssel állt neki az öltözködésnek. Csak az vigasztalta, hogy akármilyen lassan készül el, az anyján valószínűleg úgysem fog túltenni. Rendszeres oka volt ez a családi perpatvaroknak.
Ahogy elkészült, szépen lassan elindult lefelé a lépcsőn, s a zajokat figyelte. Jól sejtette, az anyja még a fürdőben motozott. Az apja azonban már a bejárattól jött visszafelé, meglehetősen türelmetlenül.
– Mozogj már, Tomikám, mintha élnél! A lajhár hozzád képest egy sebes állat! Ülj be hátra a kocsiba! De ne a Pajeróba, hanem a Fordba, mert sietnünk kell!
Azzal a fürdőszoba felé fordult:
– Drágám, elkészülnél végre? Lassan véget ér a bál, és te még a fürdőből sem bújtál ki! Tudod, hogy a Mecsekiék utálják a késést! Hála neked, még a végén ugrik az együttműködés. Föl nem foghatom, hogy három vacak kence felkenése az arcodra miért tart órákig?
Dühösen fújtatott, és kiviharzott a kocsihoz.
Még háromszor szaladt be a házba, hogy előadja türelmetlen dörgedelmeit, mire a felesége elkészült, és beült a kocsiba.
– Na tessék, nézd meg! Már megint fél óra késésben vagyunk! – füstölgött.
– Jól van, majd egy picit gyorsabban hajtasz az országúton. Különben is, nem kell minden bálon az elejétől részt venni – csitítgatta a felesége.
– Kit érdekel az eleje? – csodálkozott a férfi. – A Mecsekiékkel megbeszélt időpontról beszéltem! Ami pedig a gyorsabb hajtást illeti, azt eddig is beterveztem. Mellesleg nézz ki az ablakon és láthatod, hogy ereszkedik a köd. Hát ennyit a gyorsaságról.
