1. Július 1. Magyarország, egy kiskunsági fogadóban

A július az elmúlt nyarak fülledt forróságával köszöntött Magyarországra. A kis útmenti fogadóba, ami amolyan autós betérőként üzemelt valahol a Kiskunságon, Kecskemét közelében, az ablakokon szépen sütött be a nap. Legyek döngicséltek, s a melegben álmosan múlt az idő. Ilyenkor aztán igazán nincs nagy forgalom. A csapos unottan törölgette a poharakat, a pincér keresztrejtvényt fejtett, s ha elunta, a tévé műsorát bámulta.

A fogadóban mindössze négy vendég volt. A legifjabb közülük egy tizenkét év körüli kisfiú, aki szemlátomást szintén nagyon unta magát. Ő Halász Tomi, egy átlagos felépítésű, mozgékony gyerek, seszínű hajjal és barna szemmel. Értelmes, ezt messziről látni lehetett róla, mint ahogy azt is, hogy egy jó adag kíváncsisággal volt megáldva, ami bizony néha egy csipet komiszsággal is párosult. Bátor fiúnak látszott, aminek valószínűleg gyakran nem örültek a szülei, mert ennek következtében szépen gyűlhettek a beírások az ellenőrző füzetébe a kalandjai nyomán. Az ilyen kölykök szokták komoly dilemma elé állítani a tanáraikat: ami érdekli őket, legyen szó történelemről, földrajzról, vagy angolról, abban mindig a legjobbak között vannak, amihez csak logika kell, mint a matematikához, abból különösen jeleskednek. De ami nem érdekli őket! Ahhoz szinte bottal sem lehetett odaverni az ilyen gyereket! Emellett Tomi is, mint a hasonló kisfiúk, igen elevennek látszott, olyannak, aki játszani, futni, mászni, ugrálni, vagy éppen focizni mindennél jobban szeretett.

A sarokban, egy elkülönített asztalnál két férfi ült. Az egyikük, Halász János, Tomi édesapja volt. Jól menő vállalkozó, aki minden üzletben benne volt, ha pénzt szimatolt belőle. Munkája eredményeképpen szépen gyűlt a vagyon a számláin, s már nemzedékekre előre megalapozta a családja biztonságát. Ennek következtében már régen nem a megélhetésért dolgozott. Az üzletkötés, a siker, a győzelem mozgatta. És persze az üzlet belső természete is. Bár megtehette volna, hogy lazítson, mégis napi tizenkét-tizennégy órát dolgozott, utazott szerte a világba, és folyamatosan a munkáján járt az esze. E fogadóba is üzleti ügyben érkezett. Reménybeli üzletfelével, egy köpcös, kockás inges, középkorú emberrel szaporán szőtték a szót.

Az utolsó vendég egy toprongyos öregember volt. A meleg ellenére szakadt köpenyt viselt, amely a régi, szebb időkben talán égszínkék lehetett. Lábán ócska, széttaposott csizma volt, úgy nézett ki, mintha kőből lett volna kifaragva. A fején nevetséges szalmakalapot viselt, széles karimájút, amely megvédte a tűző napsugárzástól, s amely nagyon is helyénvalónak látszott az öreg hosszú, kócos, ősz haján. A hosszú, ősz szakáll és bajusz jórészt eltakarta az arc vonásait, a kiugró sasorr tövében, a busa szemöldökök alatt mélybarna, ám fátyolos tekintetű szem ült. Tomi egyszer megkérdezte a csapost, hogy ki ez a vénember, de a csapos csak a vállát vonogatta. Aztán annyit mondott, hogy az öreg már hosszú évek óta rendszeres vendége a fogadónak, mindig sokat iszik, de még senki nem látta részegen. Soha senkivel nem beszél, senki nem tudja, merre lakik, hova megy, de mindig rendesen fizet. Így aztán megszokták már, szinte hozzátartozik a berendezéshez.

Tomi most is az öreget nézte, aki üveges tekintettel bámulta a tévét. Éppen a déli híreket mondták.

–… Újabb síelő tűnt el a Kis-Matterhorn közelében. A helyi hatóságok nagy erőkkel fésülik át a környéket. Félő azonban, hogy az elmúlt napok eseményeihez hasonlóan, most sem fognak eredményre jutni. Az üdülőkörzetet nagy számban kezdték el elhagyni a látogatók, ami jelentős gazdasági veszteséget okoz a környékbeli szolgáltatóknak.

Az öreg tekintetébe mintha visszatért volna az élet. Összevont tekintettel, kissé előredőlve nézte a környéket mutató vágóképeket. A bemondó folytatta.