Ismét csendben haladtak tovább. Balra előttük feltűnt a Felső-Klamath-tó déli nyúlványa, amikor Jeff hirtelen fékezett, és lehúzódott az út szélére.

– Nézd csak! Mi az ott? – mutatott az út bal oldalán túl, az árokban megcsillanó valamire.

– Hát, ha megállnál végre, akkor esetleg odamehetnénk és megnézhetnénk! – válaszolta Nicky epésen.

Kiszálltak, átmentek az úton, és lemásztak az árokba. A földön, a magas fű és sás között egy összetört piros Suzuki motor hevert. Körbejárták, és csodálkozva csóválták a fejüket. Aztán Nicky nekiállt átnézni a környéket, miközben Jeff a központot hívta.

– Központ? Itt a 12-es, vétel!

– Itt Ben. Mi újság Jeff?

– Megtaláltuk a motort, uram. De eléggé furcsa. Szóval olyan furcsán van összetörve. Az biztos, hogy egy nagyot bukott vele a srác, de olyan, mintha utána még jól szét is verték volna. Az ülése, meg a kerekei szét vannak hasogatva, a fémrészek pedig olyanok, mintha baltával püfölték volna őket. Méghozzá jó erősen. Az olaj persze szétfolyt, de szerencsére nem okozott tüzet. Szóval nagyon furcsa.

– Mi van a kölyökkel?

– Azt nem tudom, itt a motor mellett nincs. Mindjárt megkérdezem Nickyt, ő járja be a terepet. Nick, gyere már ide!

Nicky átvette az adóvevőt, és folytatta a jelentést.

– A srác nincs sehol. Vagy elment, vagy elvitték. Az úton megtaláltam a bukás helyét, valószínűleg defektet kapott. Ami furcsa, hogy ennek ellenére a motor a szemközti árokban fekszik, de nincs nyoma, hogy arra csúszott volna. A motor körül erősen le volt taposva a fű, ezért is vehettük észre. A nyomok alapján öt-hat figura járt itt. Elég extrém alakok lehettek, mert nagy, vasalt bakancsot viseltek. Legalábbis az egyik nyomát megtaláltam a sárban. Hagytak egy csapást is maguk után, ez alapján úgy tűnik, délről megkerülték a tavat. Talán a hegyek felé mentek.

– Elrabolták volna a kölyköt?!

– Hát, lehetséges. Annyi bizonyos, hogy itt nincs. És nyoma sincs, hogy másfele ment volna.

– Rendben, fiúk, utánatok küldök egy másik kocsit a nyugati parthoz. Ti kövessétek a csapást, és próbáljátok megállapítani, hogy merre mehettek.

– Rendben. Még két dolog, főnök! Ide kellene valaki, aki eltakarítja a roncsot, meg az olajat. Ez így rohadt veszélyes. A másik kocsival meg küldjön egy kutyát is.

– Nicky, ez elég nyilvánvaló. Induljatok!

Nicky az állát simogatva elnézett a távoli hegyek felé, aztán Jeffhez fordult.

– Mit csinálunk a kocsival?

– Hogyhogy mit? Látom, jól ismered a környéket. Körülbelül húsz méterre van egy szervizút a tó partján. Azon fogok átgurulni, miközben te követed a nyomokat.

– Örülök, hogy rád mindig számíthatok…

 

Körülbelül egy fél órával később a hegyek lábánál, egy autós pihenőben találkoztak a másik járőrrel. Joe és Herb egy jókora farkaskutyával érkezett.

– Szevasztok! Mi a pálya? – kérdezte kedélyesen Joe. Nagydarab ember volt, akinek már a megjelenése is tiszteletet parancsolt, így ritkán adódtak nehézségei az életben.

– Úgy tűnik, erre mentek tovább, az Aspen Butte felé vezető sétaúton. De azért jó lenne, ha a továbbiakban nem az én látásomra hagyatkoznánk! Már eddig is kész szerencse, hogy nem tévesztettünk nyomot.

– Ne aggódj, innen már Herkules átveszi a helyedet. Csak győzd majd követni! Na, merre van az a nyom?

Nicky megmutatta, merről jöttek, a kutya pedig izgatottan szaglászni kezdett. Aztán egyszer csak megmerevedett, majd farkát behúzva elhátrált az ösvénytől.