Az EP választás kapcsán a legbefolyásosabb magyar politikus, maga a miniszterelnök jelölte ki azt a három témát, amelyet meghatározónak ítél a jövő szempontjából – méghozzá annyira meghatározónak, hogy e témákat angolul is megnevezte, és nemzetközi szinten is képviseli:
No migration – No gender – No war
Tömör, egyértelmű, világos beszéd. Vagy mégsem?
A magam részéről úgy gondolom, érdemes a jelszavak mögé nézni, hogy reálisabban láthassuk a teljes képet.
Migration
Erre van magyar szó is, a vándorlás, csak a „vándor”, „vándorló”, esetleg „menekült” mind pozitív tartalommal bíró szó, ezért használja helyettük a politika az idegen hangzású, és egyre inkább negatív „migráns” kifejezést.
A vándorlás azonban az élet szerves része, már a növények is vándorolnak. Ha nem így lenne, nem ismernénk a paradicsomot, paprikát, vagy a kukoricát, hogy csak a legnyilvánvalóbb példákat mondjam. De nem lenne búza és rizs sem. A növények vándorlásáról mesélhetnének az Északi-középhegység lakói, akik korábban málnát és szedret termesztettek, ezek gyakorlatilag eltűntek onnan, északabbra költöztek. Vagy éppen Dél-Magyarország lakói, ahol meg egyre gyakoribb a füge. De hogy ne csak „haszonnövényeket” említsek, jó példa a szinte már hazainak számító akác, a pitypang, és a különböző „gyomnövények” terjeszkedéséről már ne is beszéljünk.
Az állatvilágban sem kell képzettnek lenni ahhoz, hogy tudjunk példát a vándorlásra: minden évben várjuk haza nyár elején a gólyákat, és elbúcsúztatjuk őket ősszel. De egy sor más vándormadarat is, ez minden magyarnak rendszeres tapasztalata. De vándorolnak a lemmingek a sarkvidéken, a bölények a prérin, a gnú, zebra és antilop csordák a szavannán a száraz évszakban, a lazacok a folyókon felfelé, a bálnák a hideg és meleg vizek között… A vándorpatkány már a nevét is erről kapta, a poloska invázió néhány éve napi tapasztalat, az észak felé terjeszkedő trópusi szúnyogokról (és a hordozott betegségeikről) is egyre többet hallani.
Az élet szerves része a vándorlás, és e tekintetben az ember sem kivétel. Ha nem így lenne, az emberiség még ma is valahol Afrikában élne, de kivándorolt, és meghódította a Földet. És ez a folyamat nem a beláthatatlan múltban történt: az amerikai kontinens benépesítése néhány tízezer évvel ezelőtt zajlott le, az óceániai szigetvilágé néhány száz évvel ezelőtt.
Vannak népcsoportok, amelyeknek életformája a vándorlás, ezek a nomád népek. Megjegyzem, dicső őseink is nomádok, vándorló népek voltak, és ma is vannak olyan területek, ahol nem is nagyon lehet másként megélni.
De vándorlás volt a föníciai kolóniák létrehozása, a Római birodalom kialakulása, vagy éppen az Iszlám vallás elterjedése is, és a példákat hosszan lehet sorolni a Népvándorlástól a tatárjárásig, a vikingek hódításaitól az Inka birodalom kialakulásáig.
Vándorlás volt a Nagy Földrajzi Felfedezések időszaka, Amerika meghódítása, a teljes gyarmatosítás mind. Vándorlás volt az afrikai rabszolgák elhurcolása Amerikába is.
És hogy ne csak távoli, történelmi példákat mondjunk, és ne csak olyanokat, amelyek jórészt háborúval, hódítással és elnyomással jártak, emeljük ki, hogy vándorlás volt az európaiak kivándorlása Amerikába a Nagy Gazdasági Világválság alatt, ahogy jelenleg a latínók betelepülése is az. És vándorlás volt a „Brain Drain”, az agyelszívás is, amely az amerikai tudományt és gazdaságot vitathatatlanul a világ élvonalába emelte.
Természetesen hazánk népessége szempontjából is meghatározó a vándorlás, és nemcsak azért, mert a Honfoglalás révén mi magunk is bevándorlók vagyunk, hanem azért is, mert a történelmi idők viszontagságai során az elpusztított népességet gyakran betelepítésekkel (bevándorlással) pótoltuk. Mi lenne most velünk, ha nem érkezik annyi kun, jász, szláv, német, olasz és ki tudja, még mennyi féle náció? Hányan maradnánk, ha a nemzetből most kihúznánk mindenkit, akinek nemzetiségre utaló (Horváth, Tóth, Szász, Németh, Szerb stb.), vagy külföldi eredetű neve van?
Tovább megyek: a vándorlásba nemcsak a máshová települők tartoznak bele, de az ideiglenesen érkezők is. A vendégmunkások, a diplomaták, a külföldön tanulók, és bizony a turisták is. Áprilisban Magyarországon több mint 1,3 millió turista fordult meg, éves szinten tehát több „vándor” fordul meg az országban, mint ahányan itt lakunk.
A migrációt (vándorlást) tagadni tehát teljes mértékben irreális.
Az igazság az, hogy valójában a magyar kormány, illetve a Fidesz sem utasítja el a migrációt, hiszen az országnak nyilvánvalóan szüksége van rá.
Akkor miről szól a „no migration” kifejezés?
Mondhatnánk azt, hogy az illegális migrációról, de ennek nem lenne értelme, hiszen illegális migrációt senki nem akar.
A közös európai cél az lenne, hogy a határokon regisztrálni tudjunk minden Európába érkező bevándorlót, ebben nincs vita. Az EU ugyanakkor a négy szabadságelv alapján azon az állásponton van, hogy a szabad mozgás mindenkinek joga, ezért azokat a bevándorlókat, ahol nincs kizáró ok, beengedné az EU területére, és az erőforrásait az érkezők integrálására fordítaná. Ezzel szemben Magyarország fenntartaná magának a jogot, hogy csak azokat engedje be a területére, akiket ő akar, vagyis a saját érdekei szerint „mazsolázna” az érkezők közül, tekintet nélkül azok szándékaira, vagy rászorultságára.
Másképpen megfogalmazva: az EU szerint az emberek személyes joga eldönteni, hogy vándorolnak-e, és hova, Miniszterelnök úr és a jelenlegi magyar kormány szerint viszont ez az ő joguk, ők mondhatják meg, hogy ki, hova mehet, sőt menjen (ld. vendégmunkások behozatala).
Gender
Erre is van pontos magyar kifejezés, a társadalmi nem. Az élőlény nemét ugyanis több szinten is meg lehet határozni. A legalapvetőbb szint a genetikai nem, amely embernél leginkább XX (nő), vagy XY (férfi). (Mellékszál, de már itt is világos, hogy léteznek ettől eltérő kombinációk – X0, XXY, XXX, XYY – vagyis nem fekete-fehér a kérdés, de ezt most hagyjuk figyelmen kívül.) A genetikai meghatározottságból következik a biológiai nem (szex), amit elsősorban az határoz meg, hogy az egyénnek milyen ivarszervei (petefészkek, vagy herék) vannak, másodsorban pedig az, hogy milyen másodlagos nemi jellegei fejlődnek ki.
A társadalmi nem (gender) a biológiai nemre épül: amikor egy gyermek megszületik, és az orvos azt mondja, „gratulálok anyuka, kisfiú/kislány!”, akkor az ott lévők mindegyikének a fejében lesz már egy kép, hogy ezt a kisfiút/kislányt hogyan képzeli el, és ez a kép az egyes társadalmakban, népcsoportokban, szellemi közösségekben nagyon is eltérő lehet. Ugyanakkor ez a kép alapvetően határozza meg az épp most megszületett gyermek további lehetőségeit, mert szükségképpen alkalmazkodnia kell ezekhez az elképzelésekhez (elvárásokhoz és korlátokhoz), ha be akar illeszkedni a közösségbe.
Más szóval ezek a társadalmi elvárások, amelyek szabályok, szokások és sztereotípiák formájában vannak jelen a társadalomban, nagyon is meghatározzák, hogy hogyan kell férfinak, illetve nőnek lenni. Csak gondoljunk bele, mennyire mást jelent nőnek lenni Iránban, mint az Egyesül Államokban, Japánban, vagy Franciaországban. Hasonlóképpen mást jelentett nőnek lenni az idők folyamán: más nőnek lenni a mai Magyarországon, és más volt a II. Világháború előtt. Nyilvánvaló, hogy a társadalmi nem társadalomtól és kortól függően folyamatosan változik, egyáltalán nem állandó, vagy kézenfekvő dolog. (A Bibliára hivatkozóknak jelzem, hogy a Tízparancsolatból az utolsó így szól: „Ne kívánd felebarátod házát. Ne kívánd felebarátod feleségét, szolgáját, szolgálónőjét, sem ökrét, sem szamarát, semmit, ami felebarátodé!” Ebből nyilvánvaló, hogy a törvény születésekor a nő még a férfi tulajdona volt, mint a ház, meg az ökör – nem hiszem, hogy ezt ma bárki is elfogadhatónak tartaná.)
A társadalmi nem ismerete (vizsgálata) éppen ezért fontos, mert lehetőséget ad arra, hogy felismerjük, a társadalmi szokások hol okoznak nemi egyenlőtlenséget, hátrányos megkülönböztetést, elsősorban a nőkkel szemben. A fizetésbeli különbség (pay gap) számszerű adat, nehéz lenne tagadni: 2022-ben Magyarországon a nők órabére 17,5%-kal volt alacsonyabb a férfiakénál, az EU átlag 12,7%. Hogy léteznek elnőiesedő szakmák (pl. a pedagógus, amely nem azért nőiesedik el, mert a nők jobban tudják ellátni, hanem mert olyan alacsony a megbecsültsége), szintén elég tényszerű. Az üvegpalfon (glass ceiling) jelenséget nemcsak a nemek egyenlőtlensége kapcsán használják, hanem bármilyen háttérbe szorított társadalmi csoport esetében, de a jelenség nyilvánvaló: nézzük meg a magyar kormányt, hány női minisztere van, illetve volt az elmúlt 30 évben. Mi a helyzet a politikusokkal, képviselőkkel, akadémikusokkal, állami felső vezetőkkel? A nők háttérbe szorítása nyilvánvaló.
A társadalmi nem témájának sajnos sokkal gyakoribb területe a nők elleni erőszak, amely sokkal szélesebb körű és általánosabb, mint gondolnánk. Ebbe ugyanis nemcsak a szexuális erőszak, és fizikai erőszak (verés) tartozik bele (bár ezek előfordulása is vállalhatatlanul magas), de a zaklatás, a verbális erőszak, a kényszerítés minden más formája is, igen, az is, hogy a kislányok nem játszanak katonásdit, vagy indiánost, hanem szépen babáznak, meg illedelmesen viselkednek. A sztereotípiák többsége nemcsak iránymutatás lehet, de komoly kényszer is, ami nem feltétlenül helyes. (Megjegyzem, ez igaz a fiúkra is, a „ne sírj, katonadolog!”, „ne cirkuszolj, mint egy kislány!” stb. megjegyzések ugyanígy károsak.)
Összegezve: a társadalmi nem létezik, és a megismerése alapvető lenne ahhoz, hogy egy igazságosabb, egyenlőbb, és persze mindenki számára élhetőbb társadalmat hozzunk létre.
A gendert (társadalmi nemet) tagadni tehát teljes mértékben irreális.
Valószínűleg a magyar kormány, illetve a Fidesz is tisztában van ezzel, azonban a „konzervatív szemlélethez” közelebb áll a „hagyományos” nemi szerepek támogatása, ezért nem tartja fontosnak a kérdést, nem akar ezen a területen változást. Ellenben hatékony eszközt talált arra, hogy az LMBTQ kérdéssel összemosva kiszélesíthesse a konfrontáció lehetőségét az Európai Unióval, és látványosabban megkülönböztethesse magát. Ennek következménye, hogy kormánypárti barátaim a „gender” kifejezésre rendszeresen a „jaj, nem akarok megértő lenni a magukat delfinnek/virágnak stb. képzelőkkel szemben!” tartalmú válaszokkal reagálnak, holott a fentiekből világosan kiderülhetett, hogy e két témának a világon semmi köze egymáshoz. (Illetve nyilván van, mint minden kérdésnek, amely emberi jogokat érint, de csak érintőlegesen.)
Másképpen megfogalmazva: az EU szerint az emberek a nemüktől függetlenül egyenlőek, és feladatunk ennek minél teljesebb biztosítása (beleértve az erőszak elleni hatékony és teljes körű fellépést is), Miniszterelnök úr és a jelenlegi magyar kormány szerint viszont ez a kérdés egyáltalán nem fontos, kizárólag a politikai mozgósítás szempontjából van jelentősége.
War
Mindenki tudja, hogy van háború, és azt is, hogy ennek mi az oka: van egy agresszor állam (Oroszország), amely katonai támadást hajtott végre egy szomszédos állam (Ukrajna) ellen. A megtámadott fél védekezik, nyilván nem is tehet mást, mindenki ezt tenné a helyében. Ebből nyilvánvalóan következik, hogy azonnal békét kötni kizárólag abban az esetben lehetne, ha az agresszor felhagyna a támadással, és kivonulna a megtámadott országból. Logikailag nincs más lehetőség az azonnali békére. Ebből világosan következik, hogy a kormány, illetve a Fidesz „békepártisága” átlátszó blöff, üres szólam, primitív megtévesztés. Most persze sokan zokon veszik ezt az állítást, de gondoljuk csak át: az „azonnal üljenek tárgyalóasztalhoz a felek és legyen tűzszünet!” valójában – ha őszinte – inkább óhaj, mint realitás. Háborúban a felek csak akkor szoktak tárgyalóasztalhoz ülni, ha 1. elérték a céljaikat, 2. a konfliktus fenntartásával bizonyosan romlana a pozíciójuk. Jelenleg egyik állapot sem áll fent egyik félnél sem, ezért egyik fél sem érdekelt a tárgyalásokban. Harmadik félként ennek a kívánságnak a mantrázása nyilvánvalóan nem több látszatnál.
A kormány persze azt is mondja, hogy a nyugati szövetségesek rákényszeríthetnék Ukrajnát a tárgyalásra, ha leállítanák a fegyverszállításokat. Ez igaz, csakhogy ezzel olyan mértékben rontanák az ukrán fél tárgyalási pozícióit, hogy gyakorlatilag a fegyverletételen kívül nem maradna más reális alternatívájuk. Ez egyet jelentene az orosz győzelemmel, ami azonban a nyugati szövetségeseknek a legcsekélyebb mértékben sem érdeke. Magyarországnak vajon miért az?
Az „azonnali béke” mellett a kormány másik állítása, hogy „ehhez a háborúhoz nekünk semmi közünk”. Egy korábbi blog bejegyzésemben részletesen írtam már arról, ez miért nincs így, itt most csak egyetlen nyilvánvaló dologra szeretnék utalni. Ukrajnában, Kárpátalján jelentős magyar kisebbség él, akik értelemszerűen kiveszik a részüket a hazájuk (Ukrajna) védelméből. Meglehetősen érthetetlen, hogy a magyar kormány miért gondolja azt, hogy nincs köze a nemzethez tartozó véreink háborújához, miért van rendben az, hogy megtagadjuk tőlük (is) a támogatást. És zavarba ejtő, sőt, szégyenletes, hogy a valódi segítség helyett a magyar kormány a fenti mellébeszélés leple alatt az ellenségeik győzelmén dolgozik. Hol van itt a nemzetben gondolkodás, az egymásért vállalt felelősség?
A háború itt van, és nagyon is közünk van hozzá.
A háborút tagadni (a békepártiságot ismételgetni) tehát teljes mértékben irreális.
A kormány persze tudja, sőt, miniszterelnök úr maga is elmondta, hogy Oroszország nem fogja megtámadni a NATO-t, így tagországként Magyarország teljes biztonságban van. Mégis, az „egyedüliként békepárti” Magyarország az egyetlen hely a NATO-ban, ahol háborús vészhelyzet van életben, mindenhol máshol a békés, hétköznapi működési rend érvényes.
És bár a Fidesznél jobban talán senki sem tudja jobban ebben az országban, hogy külső fenyegetés esetén a leghatékonyabb védekezés az összezárás, Magyarország a külpolitikájában következetesen ez ellen dolgozik azzal, hogy sorra megvétózza a közös döntéseket és lépéseket. Erősebb (egységesebb) lenne a NATO és az EU Magyarország nélkül? Nyilvánvalóan. Nagyobb biztosságban lenne, erősebb lenne Magyarország a NATO és az EU nélkül? Nyilvánvalóan nem. Akkor a magyar kormány miért dolgozik a nyilvánvaló magyar érdek ellen?
Másképpen megfogalmazva: az EU szerint Ukrajna védelme egész Európa (illetve a nyugati tömb) védelme, ezért mindenképpen szükséges, ezzel szemben a magyar kormány a háborúban – mivel a legalapvetőbb szükségletre, a biztonságra hat – leginkább egy kiváló propaganda eszközt lát, ezért „hirdeti a békét”, és próbál mindenki mást „háborúpártinak” nevezni.
Összegezve a fentieket, a három kiemelt témát megvizsgálva: nagyon zavarba ejtő, hogy azt kell mondjuk, a legbefolyásosabb magyar politikus, maga a miniszterelnök a valóság tagadásával kampányol.