Több mint két éve zajlik az orosz-ukrán háború. Az elmúlt időszak történései sok mindent felfedtek, amit érdemes világossá tenni. A legfontosabb az, hogy ez nem egy helyi háború két ország között, hanem a III. Világháború, amely – ennek megfelelően – nem is 2022. február 24-én kezdődött, hanem jóval korábban, valamikor a 2010-es évek elején, de legkésőbb 2014-ben a Kelet-Ukrajnai területeken kitört zavargásokkal, illetve a Krím elcsatolásával.
Világháborúról persze akkor beszélünk, ha abban több ország (szövetség) érintett, több kontinensen, és több különálló, mégis összefüggő konfliktusban. Vegyük tehát sorra, mi igazolja, hogy ma erről van szó.
A Föld országait jelenleg három csoportba tudjuk sorolni.
- Az elsőbe tartoznak azok az államok, amelyek társadalomszervező alapelve, hogy minden ember egyenlő. Ezek az államok tipikusan liberális demokráciákat építenek, a gazdasági rendszerük a minél tisztább kapitalizmus. Ide tartozik az Egyesült Államok, Kanada, az Európai Unió (országainak többsége), Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Új-Zéland, és Izrael.
- A második csoportba azok az államok sorolhatók, amelyek társadalomszervező alapelve, hogy az emberek nem egyenlőek, vannak kiemelten fontosak (szűk elit), vannak hasznosak (klientúra, „talpasok”), és van az értéktelen tömeg („szemétnép”), akiket a jólétükre tekintet nélkül irányítani és használni kell. Ezek az államok tipikusan autoriter társadalmakat építenek, egyre gazdagodó vezetői réteggel (esetleg egyszemélyi vezetővel), és egyre szegényedő lakossággal, erős központosítással, és szigorú propagandával. Ebbe a csoportba tartozik Oroszország, Kína, Irán és az iszlám világ (országainak jó része), és Észak-Korea.
- A többi ország a társadalmi berendezkedését tekintve többnyire (hagyományosan) e második csoporthoz áll közelebb, de az elkötelezettségében sokkal nagyobb szerepet játszanak a túléléséhez szükséges gazdasági érdekei, mint az elvi alapvetések.
A világháború az első két csoport között zajlik, mégpedig azért, mert a liberális demokráciák nemcsak hagyományosan gazdagabbak, de maga a rendszer is nagyobb személyes szabadságot, és nagyobb személyes jólétet képes biztosítani a társadalom szélesebb rétegei számára, mint amire az autoriter rendszerek képesek, és pláne hajlandóak. Éppen ezért a liberális demokráciák léte önmagában is állandó fenyegetés az autoriter rendszerek számára, mert látható bizonyítékai a saját országukban másod-, harmad sorba sorolt (elnyomott) polgáraiknak, hogy lehetne jobban is élni. (Többek között éppen azért van szükség a propagandára, és a szigorúan ellenőrzött tömegtájékoztatásra, hogy ez minél kevésbé válhasson nyilvánvalóvá.)
A világháború kirobbanásának oka tehát nem a „Nyugat önző terjeszkedése”, vagy mohósága, hanem a puszta léte – és az is világos, hogy ennek a háborúnak a kirobbantása nem a „Nyugat”, hanem az autoriter államok elemi érdeke.
Maga a háború több szinten folyik. Ezek közül talán a legkevesebb figyelmet az a virtuális intervenció kapta, amelyet Oroszország nagy intenzitással és nagyon hatékonyan alkalmaz gyakorlatilag az összes érdekszférájában – Európában is, Amerikában is, Afrikában is. Ennek lényegében három fontos összetevője van:
- A klasszikus kiber-hadviselés – biztonsági rendszerek feltörése, adatlopás, rendszerek megbénítása, illetve megfertőzése stb.
- Az intenzív propaganda – az orosz narratíva terjesztése a célország anyanyelvén, a célország együttműködő állampolgárain (is) keresztül.
- A dezinformáció – minden hiteles információ relativizálása, kezdve a legképtelenebb összeesküvés elméletektől, a tudományos tények tagadásáig. E tevékenységnek az a célja, hogy a megcélzott társadalom minél kisebb hányada legyen képes objektíven tájékozódni, és minél többen érzelmi alapon döntsenek az eléjük kerülő információkról, mert ez teszi őket fogékonnyá a propagandára.
A virtuális információs háború egyes területei egészen nyilvánvalóan látszanak: ilyen pl. a mindent elborító orosz propaganda (a jóval kevésbé látható ukrán is), illetve a diplomáciai lépések is, ki kit látogat meg, kit fogad, mit szavaz meg, mit blokkol stb.
Más lépések kevésbé nyilvánvalóak, bár a szemünk előtt vannak, mint pl. az amerikai elnökválasztás(ok) orosz befolyásolása és Trump elnöksége, a Brexit, az európai szélsőjobboldali („szuverenista”) mozgalmak megerősödése (megerősítése), vagy éppen a nyugati (amerikai és francia) pozíciók látványos romlása Afrikában.
És vannak olyanok is, amelyekről semmit sem tudunk, legjobb esetben is csak sejtéseink lehetnek, mint a háttérben zajló pénzmozgások és beszervezések stb. Ilyen tevékenységeket tárt fel a közelmúltban a cseh titkosszolgálat, amely sikeresen leplezte le orosz propaganda célú pénzügyi források juttatását számos EU tagállam – köztük Magyarország – egyes szervezetei, vagy személyei felé.
A háború szintén fontos szintje a gazdasági hadviselés. Ennek talán legközismertebb formáját a nyugati világ által kivetett gazdasági szankciók jelentik, de tévedés azt gondolni, hogy ezzel csak a nyugat él. Ugyanilyen gazdasági fegyver volt az orosz olaj és gáz is, nem véletlen, hogy Európa rekord gyorsasággal tette magát függetlenné tőle. De ide sorolható a Fekete-tengeri ukrán kikötők blokádja is, amellyel nemcsak az ukrán bevételeket igyekezett Oroszország csökkenteni, de globális élelmiszer-válságot is gerjesztett, amely jelentősen fokozta a feszültséget a rászoruló fejlődő országokban (pl. Észak-Afrikában), és nyomást helyezett a nyugati tömbre.
A gazdasági hatások ugyanakkor általában nem gyorsak és nem látványosak, ezért lehet azt állítani, hogy a „szankciók nem működnek”. Nem árt ilyenkor azért emlékezni arra, hogy a hidegháború gazdasági eszközeiről is ezt állították az akkori szocialista országok, aztán a 90-es években mégis látványosan összeomlott az egész rendszer. Ahogy akkor is, most is versenyfutást látunk a két fél között, melyik lakossága unja meg előbb a kellemetlenségeket és lesz olyan elégedetlen, hogy a küzdelem feladására kényszeríti a saját vezetését. E téren a nyugat a jóval nagyobb erőforrásaiban bízik, miközben aggódva figyeli a lakosság életszínvonalának alakulását – a kelet pedig pontosan tudja, hogy a rendszere addig stabil, ameddig az erőszakszerveit megfelelő szinten üzemeltetni tudja.
A helyzetet jelentősen befolyásolja, hogy a „harmadik világ” nem érdekelt egyik fél sikerében sem, ezért aztán nem támogatja a szankciók hatékony működtetését, közben pedig igyekszik maximális hasznot húzni az oroszok meggyengített helyzetéből (ld. indiai olajimport).
A leglátványosabb szint természetesen maga a hadviselés, a háború Ukrajnában. Fontos az elején leszögezni: senkinek nincs joga másokat gyilkolni, illetve meghalni küldeni. Ennek megfelelően minden háborúindítás – függetlenül az előzményektől és az indítékoktól – erkölcstelen és elítélendő. Ez az alapvető ok, amely miatt semmilyen körülmények között nem lehet közösséget vállalni az agresszorral, jelen esetben Oroszországgal.
Ezt erősíti az az alapelv, hogy a világbéke megőrzése érdekében az országok közössége nem teremthet olyan precedenst, amely az agressziót jutalmazza, és az erőpolitikát reális alternatívává teszi. Amennyiben ez megtörténne, a világ számos pontján a konfliktusok kézenfekvő megoldási módjává a háború, a katonai agresszió válna. Tajvan, Korea, Izrael, hogy csak néhány nyilvánvaló példát említsünk – és már nem is vagyunk messze a teljes világégéstől.
A nemzetek közösségének alapvető érdeke, hogy a háború megmaradjon Ukrajnán belül, és az agresszor (Oroszország) vereségével érjen véget.
A Hamász októberi támadása, és a Gázai háború kitörése ennek a célnak a meghiúsítására tett kísérlet, amely során Irán érdemben tesztelte, hogy van-e győzelmi esélye egy regionális konfliktusban. Izrael és az USA (meg a szövetségeseik) elég határozottan világossá tették, hogy nincs, valószínűleg ennek következménye, hogy a Közel-Keleten az elmúlt időszakban egyértelműen csökkent a feszültség – annak ellenére is, hogy az izraeli hadsereg a nyugati értékek alapján nehezen védhető módon harcol Gázában.
Fontos ugyanakkor kiemelni, bár formálisan Ukrajna vív honvédő háborút a megszálló Oroszország ellen, ez a háború valójában valóban egy „nyugat-kelet” háború, amelyben a maga eszközeivel mindkét tömb minden tagja részt vesz. Jól bizonyítja ezt az ukrán vereség, amint csökkentek a nyugati fegyverszállítások, vagy a másik oldalon az iráni és észak-koreai fegyverszállítások.
Szintén fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a „keleti tömb” „aduásza”, Kína – egyelőre – kivár. Miközben látványosan nem ítéli el az agressziót – ez elvben zárná ki, hogy később hasonló akciót kezdhessen Tajvan ellen – egyértelműen tartózkodik Oroszország támogatásától is. Figyelmeztető jel, hogy míg a „nyugati szuperhősnek”, az USÁ-nak számos kötelezettsége van, amelyeknek meg is felel (Közel-Kelet, Izrael védelme, Ukrajna támogatása stb.), Kínának lehetősége van megválasztani a számára legoptimálisabb helyet és időpontot arra, hogy a konfliktusba belépjen.
Van-e esélye egy atomháborúnak?
Sokan azzal érvelnek, hogy Oroszország azért nem legyőzhető, mert a világ legnagyobb atomhatalma. Bár az állítás igaz, az érvelés nagyon is félrevezető.
Az atomfegyver is csak egy fegyver, amelyet csak célszerűen érdemes bevetni. A taktikai atomfegyverek alkalmazása valószínűleg a NATO jelenlegi – formális – tartózkodásának végét jelentené, és nyílt NATO-Oroszország háborúhoz vezetne, amelyet Oroszország egészen biztosan nem tudna megnyerni.
A stratégiai atomfegyverek bevetése pedig értelmetlen lenne, hiszen nincs olyan konkrét célpont, amelynek a megtámadásával győzelemhez vezető előnyt lehetne kicsikarni – ellenben az ellencsapás, illetve a kialakuló atomháború könnyen az orosz nép (illetve az emberiség) teljes kipusztulásához vezethetne. Ezt még a legelvetemültebb diktátor sem akarhatja, még a legsúlyosabb, legelveszettebb helyzetben sem.
Miben reménykedik Oroszország?
A számukra ideális forgatókönyv szerint az Egyesült Államokban Trump győzelmével lehetne megfordítani a külpolitikát. Az Ukrajnának nyújtott támogatások megszüntetésével, illetve a NATO destabilizálásával jórészt megfordulnának az erőviszonyok a fronton, és olyan jelentős nyomás kerülne az Európai Unió országaira, amelyet nehéz lenne kezelni.
Európában a Brexit nagy siker volt, mert reális alternatívává tette a kilépést az EU-ból, illetve magának az EU-nak a szétesését is. Ezt a tendenciát erősíthetik a szélsőjobboldali („szuverenista”) törekvések, amelyek a nemzetállamok hatáskörének erősítését, és a közös cselekvés gyengítését szorgalmazzák.
A harmadik irány Afrika (és a Közel-Kelet), amely a migráció kiindulásának fő területe. Ha itt sikerül kellő befolyást szerezni, a migrációs nyomás Európán jelentősen növelhető, ami tovább erősítheti a „szuverenista” mozgalmakat, és elvezethet végül az EU széteséséhez.
És hogy ez miért jó?
Mert Oroszországnak – saját kijelentései szerint – nem Ukrajna a biztonságot jelentő érdekszférája (Ukrajna ugyanis az orosz álláspont szerint Nagy-Oroszország része), hanem Kelet-Európa (a volt szocialista országok), ezért ezeket kell „kiszabadítani” az EU és a NATO kötöttségeiből.
Nagy szerencse, hogy mindezek a célok a tömb többi tagjának (elsősorban Kínának) egyáltalán nem szolgálják az érdekeit, így az elvi támogatáson kívül nincs érdekükben ebben érdemben részt venni.
Miben reménkedik Kína?
A hagyományos kínai gondolkodásban Kína a világ közepe, vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen. Ezt a pozíciót igyekszik Kína visszaállítani, ugyanakkor a világhatalmi törekvéseit elsősorban gazdasági és pénzügyi eszközökkel igyekszik elérni. A múlt (Korea háború, Vietnám, Tibet megszállása, Nyugat-Kína stb.) azonban világosan bizonyítja, hogy a katonai megoldások sem idegenek Kínától, ha azok tűnnek célravezetőnek. Van is egy olyan konfliktus helyzet – a jelenleg független Tajvan, amelyet Kína a saját területének tart – amelyet deklaráltan katonai erővel terveznek megoldani. Ez a háború az elkövetkező egy-két évtizeden belül biztosan le fog zajlani, csak az időpontja kérdés.
Kína számára tehát az ukrajnai háború egyfajta próba terep, ahol élesben vizsgálhatja, mire képes az orosz haditechnika (amelyre a kínai hadsereg jelentős része is épül), illetve mit tud az amerikai, amely ellen hadba készülnek. Az ellenfél eszközeinek megismerése komoly előnyt jelenthet a későbbiekben, nem véletlen, hogy a nyugati országok tartózkodnak attól, hogy a legmodernebb (leghatékonyabb) eszközeiket juttassák Ukrajnának.
A háború azért is előnyös Kínának, mert folyamatosan csökkenti az amerikai eszköz állományt, valamint leköti a termelési kapacitásokat, azaz gyengíti az ellenfelet.
Mindezek eredményeképpen a támadásra optimális időpont egyre közelebb kerül.
Ugyanakkor Kínának a másik oldalról is érdeke a háború elhúzódása, hiszen így egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Oroszország többé nem az a szuperhatalom, amelynek eddig tartottuk, nem a negyedik hatalmi pólus. Mindez megváltoztatja az erőviszonyokat Belső-Ázsiában, és új lehetőségeket nyit Kínának.
Miben reménykedik a nyugat?
A nyugati tömb országai számára nyilvánvaló, hogy Oroszországnak vereséget kell szenvednie Ukrajnában, ezért világos, hogy a háború megvívásának (ami jelenleg a szankciókat, és a hadianyag szállítást jelenti elsősorban) nincs alternatívája. Ez az oka az egységes fellépésnek, nem a „háborúpártiság”.
A nyugat ugyanakkor továbbra is igyekszik a konfliktust a lehető legolcsóbban megúszni, mert attól tart, hogy a nagyobb kellemetlenségek olyan mértékű társadalmi elégedetlenséget szülnek, amely a jelenlegi politikai elit bukásához vezet.
E „megúszós” politikával ugyanakkor a nyugat értékes időt vesztett és veszít: Oroszországnak lehetősége van alkalmazkodni az új körülményekhez, tanulni a tapasztalatokból, és alternatív megoldásokat, partnereket és szövetségeseket találni. Mindez sokkal bizonytalanabbá teszi a konfliktus kimenetelét, mint az a valós erőviszonyok alapján várható lenne.
A nyugatnak őszintén és világosan kellene beszélnie az állampolgáraihoz: a „boldog békeidők” és az ezzel járó életszínvonal megszűnt, nem fenntartható. Ha esélyt akarunk a jövőre, és meg akarjuk őrizni az ehhez szükséges szabadságot, akkor komolyabb áldozatot, nagyobb kockázatot, több erőfeszítést kell vállalni. Ukrajnát nem elég annyira támogatni, hogy képes legyen ellenállni az orosz támadásnak, olyan támogatást kell adni, amellyel le tudja győzni az ellenséget. Mégpedig mielőbb.
A háború megmutatta azt is, hogy az Európai Unió előtt nincs más út, csak az Egyesült Európai Államok megteremtése – a szuverén államok Európai Uniója illúzió, amely képtelen hatékony együttműködést, így hatékony önvédelmet (külpolitikát, hadügyet, migrációs politikát, gazdasági védelmet stb.) biztosítani a tagországoknak.
Mi a helyzet Magyarországgal?
Hazánk az Európai Unió és a NATO tagja, ami egyértelműen kijelölné a helyét a nyugati tömb kötelékében. A magyar kormány ugyanakkor következetesen orosz- és kínai barát politikát folytat, és gyakorlatilag a keleti tömb politikája mentén cselekszik (a lehetőségei keretein belül). Ezt hosszan lehetne bizonyítani, de nem érdemes, példaként mindössze a külügy informatikai hálózatának orosz feltörését említsük meg, amelyre nemhogy nem reagált a magyar kormány, de a külügyminiszter inkább Oroszországba repült, hogy átvegye a Barátság-rend kitüntetést, amit Putyin elnök adományozott, és Lavrov külügyminiszter adott át neki. Nincs még egy olyan ország a világon, ahol egy ilyen súlyú titkosszolgálati inzultust ne tömeges kiutasítások és a két ország viszonyának látványos megromlása követték volna, hiszen nehéz lenne egy ország szuverenitását ennél súlyosabban megsérteni. A magyar kormány azonban látványosan nem reagál erre, mint ahogy az Európát elborító orosz kémtevékenység egyéb eseteire sem. (Magyarország az egyetlen európai ország, ahonnan nincs nyoma, hogy kiutasítottak volna akár egyetlen orosz diplomatát is a háború kitörése óta.)
Magyarország szerepét maga Orbán Viktor miniszterelnök úr írta le a lehető legpontosabban: „Mi vagyunk a homok a gépezetben, bot a küllők között, tüske a köröm alatt”. És bár a meghatározás valóban nagyon találó, egyben szégyenteljes, és mérhetetlenül szomorú is.
A felsorolt homok, bot és tüske ugyanis eszközök, amelyeket egy konfliktusban az egyik fél a másik akadályozására, ellehetetlenítésére, elbuktatására használ fel. Ha belegondolunk, az eszköz a használójának sem fontos, ha eldobja, akad helyette másik. Akivel szemben pedig használják, valószínűleg szívből – és okkal – gyűlöli az eszközt, amely a gondjait okozza, és igyekszik tőle minél előbb megszabadulni.
Már az is egy lényeges kérdés, hogy mennyire etikus dolog a saját közösségünk, a saját szövetségeseink számára „homoknak lenni a gépezetben, botnak a küllők között, tüskének a köröm alatt”. Mennyire fair a saját kapunk ellen focizni?
De ennél is lényegesebb kérdés, hogy mennyire okos dolog magunk ellen fordítani a saját szövetségeseinket, elvetni azokat a kapcsolatokat, amelyek jelenleg a boldogulásunkat és a biztonságunkat garantálják egy olyan kapcsolatrendszerért, amelyben nem tudunk igazán hangsúlyosak lenni, maximum alávetett csatlósok („gyarmat”) lehetünk, amíg van valamiféle hasznunk? Mert ne álltassuk magunkat, Oroszország és Kína nem a barátunk, még csak nem is a szövetségesünk, ahhoz mi túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk, hogy így tekintsenek ránk. Lehetünk hasznos szolgák, akár még viszonylag megbecsültek is, de ennél többet aligha remélhetünk. A magyar miniszterelnök lehet helytartó, akár még teljhatalmú is, de szuverén vezető biztos, hogy nem. A magyar társadalomnak meg ott van követendő példaként az orosz és a kínai modell, ahol a legjobb pozíció is a másodrendű állampolgárság, annál nincs feljebb. A helyzet iróniája, hogy ennek létrehozásán éppen a szuverenitásunk védelmére hivatkozva dolgozik a kormány.
Vajon nem lenne végre itt az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, és visszatérni a nyugati értékközösségbe?