Tekintettel arra, hogy az illiberális állam tagadja az emberek egyenlőségét, és ezzel együtt az információ szabadságához kötődő alapelveket (szólásszabadság, sajtószabadság, vallásszabadság, az oktatás és a tudomány szabadsága stb.), fenntartja magának a jogot, hogy meghatározza, az állampolgároknak miről mit kell gondolniuk. Ennek megfelelően az illiberális állam nyilvánvaló indikátora a propaganda megjelenése.
Mire való a propaganda?
A propaganda célja hagyományosan egy álláspont tömeges megjelenítése, és ezzel a közvélekedés befolyásolása. Propagandáról tehát akkor beszélhetünk, ha a folyamat lényege a befolyásolás (manipuláció) és nem maga az információ. Ennek következménye, hogy a propaganda előbb-utóbb szükségszerűen elszakad a tényszerű igazságtól (röviden: hazudik), mert nem célja a valódi tájékoztatás.
A modern propaganda célja egy olyan zárt információs buborék létrehozása, amelyben a társadalomnak megfelelően nagy hányada csak állami kontroll alatt jut információkhoz, vagyis csak azzal, és csak úgy találkozik, amit, és ahogy az állam számára elérhetővé tesz.
Ennek az állami kontrollnak több célja is van:
- A hatalom számára hátrányos információk ne jussanak el a lakossághoz. (Ennek extrém példája volt, amikor az amerikai elnökválasztás eredményét 2020-ban hetekig nem közölte a közmédia.)
- Az állam által fontosnak tartott információk (szükség esetén tömeges) megjelenítése a lakosság felé. E tevékenységnek van olyan része, amely a sajtóra, illetve a médiára emlékeztet (pl. tájékoztatás az aktuális eseményekről), mégsem nevezhetjük annak, mert a célja továbbra is az, hogy az állam üzeneteit közvetítse, a tényektől függetlenül, vagy akár azok ellenére is. Tipikus példái a „közérdekű társadalmi hirdetések”.
- E két tevékenység eredményeképpen egy olyan virtuális valóság létrehozása, amelynek magyarázata minden tekintetben megfelel az állam céljainak.
- E virtuális valóságnak két kiemelten fontos eleme van:
- Az ellenségképzés. Mindig megvan, ki az, akire haragudni kell, aki rosszat akar, akivel szemben védekezni kell. Az elmúlt időben ilyenek voltak a „migránsok” (menekültek…), a „baloldal”, Soros, az „LMBTQ propagandisták”, Brüsszel… Az ellenség definiálása azért fontos, mert mindig van egy külső igazolás minden rosszra, és egy viszonyítási pont, amelyhez képest felsőbbrendűnek lehet érezni magunkat.
- A veszélyeztetettség érzés. Mivel mindig ellenségek vesznek körül minket, folyamatosan veszélyben vagyunk, küzdenünk kell az eredményeink, sőt, a saját megmaradásunk érdekében is. Ez a háborús hozzáállás nem engedi meg a „bomlasztást” – a kétséget, a kérdezést, az elégedetlenséget, az önálló gondolkodást, a személyes érdekek megjelenítését, hiszen ezzel veszélybe sodornánk magunkat, a „jó oldalt”.
A propaganda néhány fontos jellemzője
Fontos kiemelni, hogy a propaganda az általa ellenőrzötteknek alapvető emberi szükségletek kielégítését biztosítja: a közösséghez tartozást, a győzelem érzését, a felelősség alóli felszabadulást, a frusztrációk alóli megszabadulást a szabad gyűlölködés és harag által. Egy olyan képzeletbeli világot, amelyben a valóban megélt nehézségek közepette is dicsők és hősiesek lehetünk – egy virtuális cirkuszt, ha már kenyér nem jut mindenkinek. Ez az oka annak, hogy sokan gyakran irreális mértékben is ragaszkodnak ehhez a virtuális világhoz, és a propaganda akár nyíltan téves (hazug), vagy abszurd állításaihoz is.
Ugyanakkor ki kell mondani azt is, hogy a propagandának súlyosan megfizetjük az árát: a propaganda társadalom-, közösség- és személyiségromboló, az állandó veszélyérzet mindenki számára komoly lelki, szellemi teher, a háborús gondolkodás lassan kiöl minden szépet az életünkből. Mások hatalmáért a békés életünkkel, a lelkünk nyugalmával, az egészségünkkel, az örömeinkkel és kapcsolatainkkal fizetünk. (Keresztény ismerőseimnek: az üdvösségünkkel, hiszen a propaganda működése, és az a lelkület, amelyet a társadalomba sulykol, merőben ellentétes az Örömhír üzenetével.)
Szintén fontos kiemelni, hogy a propaganda nem ér el és vonz be mindenkit – de ez nem is célja. Ezért logikus, hogy a hatalom gyakorlatilag nem áll szóba a propagandától független médiával. A virtuális buborékon kívül maradtaknak – éppen a társadalmi megosztás előidézésében, mint belső ellenség – nagyon is fontos szerepük van. Azok ugyanis, akik látják a propaganda ellentmondásait, vagy éppen hazugságait, szükségképpen valóságossá és megtapasztalhatóvá teszik azt az ellenséget, amelyről a propaganda beszél.
Ebből következően minden olyan kommunikáció, amely kizárólag a propaganda hazugságainak leleplezésére, vagy az elhallgatott tényekre, a hatalom piszkos ügyeire koncentrál, hogy feltárja a hatalom gonosz természetét, és pláne az a kommunikáció, amely a hatalommal szemben egy alternatív erő felmutatására törekszik (az O1G-zés, Tompikázás, „csicskamédiázás” stb. is), éppen azt a szembenállást erősíti, amely a propaganda célja, ergo akaratlanul is része a propaganda működésének.
Aki beleáll a harcba, vagy éppen „ellenpropagandát” épít, az valójában a rendszert szolgálja.
Mit lehet tenni a propaganda ellen?
A válaszhoz muszáj visszatérni a kiindulási alapokhoz: az illiberális állam azért alkalmaz propagandát, mert tagadja az emberek egyenjogúságát. A demokrácia azért épít a szabadságjogokra, mert alapvetése az emberek egyenjogúsága. Ez azonban – sokak vélekedésével és hozzáállásával szemben – nem azt jelenti, hogy elviseljük („nem öljük meg”) egymást, hanem azt, hogy elfogadjuk egymást olyannak, amilyenek vagyunk, a különbségeinkkel, nézetkülönbségeinkkel, eltérő értékeinkkel, sőt, ezek időszakos ütközéseivel együtt is. Értéket látunk a különbözőségeinkben, tiszteljük egymás másságát, tanulunk a különbségekből. A másik másságát tekintjük egyenrangúnak a saját másságunkkal.
Ki kell mondani, hogy ez az elfogadás és tisztelet nyilvánvalóan vonatkozik a propaganda virtuális buborékján belül élőkre is. Csak az a kommunikáció lehet valóban más, és törheti meg a propaganda átkát, amely átível a virtuális lövészárkok felett, és valóban szeretettel, tisztelettel, elfogadással – és elsősorban rengeteg-rengeteg türelemmel – fordul a „másik oldal” felé. Meg kell értenünk, hogy szinte felfoghatatlanul sok hazugságot, indulatot, frusztrációt és fájdalmat kell közösen feldolgoznunk ahhoz, hogy a párbeszédeink végre ne újabb fájdalmak és sértődések forrásai, hanem a megértés és az együttműködés eszközei lehessenek.
Jó hír ebben a nehéz folyamatban: a lövészárkok mindkét oldalán nagyon sok igazán jó, szeretetre és tiszteletre méltó ember van, akikkel lehet is, és öröm is beszélni, időt tölteni, közösen tevékenykedni. Megosztott világunknak valójában mindkét oldalán döntően jó szándékú, buzgón jót akaró, kedves emberek vannak, akikből valójában a propaganda (a megosztottság szítása) hozza ki a legrosszabb énjüket, itt is, ott is. Ha tehát valahogy sikerül az első lépéseket megtennünk, akkor van lehetőség kezet fogni, van mód közösséget találni még a nagyon másképp gondolkozókkal is. A demokrácia valahol éppen ezt jelentené, az összetartozás és az együttélés megélését a különbségeinkkel együtt is.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Mindenekelőtt saját, személyes elköteleződést a demokratikus szemlélet mellett: a közösség keresését, a türelmet és tiszteletet a másik irányába, még akkor is, ha a másik esetleg nem érdemli meg. Sebeket kell gyógyítanunk, el kell érnünk, hogy a beszélgető partnereink ne csatatéren érezzék magukat teljes harci vértben, hanem baráti társaságban.
Olyan közösségeket kell keresnünk/építenünk, amelynek a működése eredendően politikamentes. Az a propaganda hazugsága, hogy a politikának mindenhez köze van: a hétköznapjainkat meghatározó dolgok többségéhez a politikának egyáltalán semmi köze nincs. És ami még fontosabb, ezekben a dolgokban az embereknek általában nagyon hasonló az elvárása (pl. normális környezet, hatékony ügymenet, emberi bánásmód stb.) politikai (és egyéb) meggyőződéstől függetlenül is.
A nyilvános beszédben is meg kell tudnunk őrizni nemcsak a tiszteletet és az udvariasságot, de a kedvességet is. Nem azért, mert a közélet szereplői annyira tiszteletreméltóak lennének; hanem azért, mert egy új gondolkodásmódot, egy új hozzáállást akarunk felépíteni. Olyan hétköznapokat, és olyan közéletet, amelyben szeretünk élni. Nem 2026 (2030, 2034…) után, hanem most. Most kell megélnünk a demokráciát, most kell megélnünk az értékeinket, mert most élünk.
A kedvesség természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne beszélni nézetkülönbségekről, hibákról, sőt, bűnökről is. De igen, nemcsak, hogy lehet, de kell is. Az egészséges közösségnek, a kiegyensúlyozott együttélésnek alapfeltétele, hogy a problémákról őszintén és világosan tudjunk beszélni. Ugyanakkor alapvető érdekünk, hogy a nézetkülönbségek tisztázása, vagy a bűnök feltárása ne indulatok szításához, hanem a közösség átláthatóbb, biztonságosabb, mindannyiunk számára otthonosabb működéséhez vezessen.
A feladat tehát adott, és a miénk: nem a kormánynak, a pártoknak, vagy a politikának kell megoldania, nekünk magunknak kell létrehoznunk azt az élhető és szerethető világot, amelyben élni szeretnénk.
Ideje nekilátni.