Barbara megmozdult, hunyorogva pislogni kezdett, ahogy fokozatosan felébredt.

Értetlenül nézett Kenre, ahogy egyre inkább felfogta a helyzetet.

– Mi történt? – kérdezte végül. Az ébredéstől rekedt volt a hangja, de a szeme egyre tisztább lett.

Ken vett magában egy nagylevegőt.

– Csak el akartam mondani… – kezdte.

Hirtelen kiszáradt a szája és érezte, hogy remeg a lába.

– Csak el akartam mondani, hogy… – krákogott egy kicsit, és kétségbeesve próbálta megtalálni azt a határozottságot, amivel idejött.

Aztán ránézett a lányra és megtalálta.

Elernyedt a válla és finoman elmosolyodott.

– Szeretlek.

Bocsánatkérően nézett, és meglepve látta, hogy a lány szeme felragyog.

Nem tudta eldönteni, hogy sírni fog, vagy nevetni.

De a lány csak átnyúlt a másik kezével, és finoman átfogta az összekulcsolódó ujjaikat.

– Végre – suttogta. – Annyira vártam már ezt!

Ken nem tudta, mit felehetne erre, de nem is volt rá ideje: Barbara váratlanul felnyúlt, magához húzta és megcsókolta.

Ken az ajkán érezte a lány ajkát, azt a puha érintést, amit ezerszer is elképzelt már, de mégis ezerszer jobb volt, mint akár a legmerészebb álmaiban. Megszűnt körülötte a kórterem, elfelejtette az elmúlt hónapok minden gyötrelmét, s a közeledő végzetet is.

Óvatosan átkarolta Barbarát, magához ölelte és minden félelmét levetve visszacsókolta.

S miközben nem létezett számára más, csak ez a pillanat, biztosan érezte, hogy ez mégiscsak egy tökéletes világ.

VÉGE