Amikor végre elérte az emberi bázis területét és áthaladt az eredeti záró termen, a folyosón leállította az egyik fegyvert, gondosan kitámogatta néhány törött bútorral, és kipeckelte az elsütő billentyűt, hogy folyamatosan tüzeljen. Ezzel végleg elzárta maga mögött a folyosót.

Megfordult és futni kezdett.

Az ismerős mellékjáratnál megtorpant egy pillanatra, de gyorsan döntött.

Most nincs idő, hogy Barbarával foglalkozzon – döntötte el. Mindketten akkor lesznek a legnagyobb biztonságban, ha mielőbb intézkedik.

Talán hibásan döntöttem – tépelődött most. Talán akkor kellett volna mást csinálnom.

De nem – nyugtatgatta magát – Barbara képtelen volt járni, és elszállítani sem tudta volna. A dolgok elkerülhetetlenek voltak.

Mindenesetre akkor továbbment, hogy a bázis valamelyik lakószobájában, vagy raktárában egy túlélőkészletet találjon.

Persze a raktárak jórészt le voltak zárva, vagy be voltak robbantva, így végül csak visszaért a saját szállására. Ott legalább tudta, hogy a kötelezően megkapott eszközök hová vannak eldugva.

Tudta, mit keres: minden túlélő felszerelés része volt egy speciális jeladó, amit műholdról érzékeltek, egészen pontosan be is tudtak mérni, de csak vészhelyzet esetén volt szabad aktiválni.

És ha van vészhelyzet, hát az az volt.

Megtalálta – hiszen pontosan ott volt, ahol hagyta – és azonnal a felszínre ment vele.

Az elülső teraszt választotta, mert annak a kijáratát könnyű volt szemmel tartani, még jelzés közben is.

Emlékezett rá, mennyire meglepte, mikor a bekapcsolás után, miután a szerkezet csatlakozott a műholdhoz, szétnyílt és egy miniatűr képernyőt meg egy pici billentyűzetet talált rajta.

Ezen sikerült végül üzennie, amiben segítséget kért a hazajutáshoz, de mindenekelőtt egy alapos bombázást az idegen bázisra és az összekötő folyosókra.

Később ezt a kérést szóban pontosította, amikor végre megérkeztek a megmentői, s így végre olyan hatékonyságú támadást hajtottak végre, ami garantálta, hogy az idegenek legmélyebb járatai is megsemmisültek.

Csak sajnos addigra már túl voltak az első bombázáson.

Kent még ma is kiborította az emlék, milyen volt, amikor rádöbbent, hogy az alagutak bombázása során a bázis hátsó része, Barbara rejtekhelye is találatot kapott.

Emlékezett a kétségbeesésre, ahogy minél gyorsabb haladásra próbálta rávenni a kommandósokat, akik nem értették, egy valószínűleg halott, amúgy is súlyos sebesültért miért kellene az életüket kockáztatniuk.

És emlékezett a reménytelenségre, amit akkor érzett, mikor meglátta az omladozó folyosót, és a mellékjáratból hömpölygő port.

A katonákra sem várt, egymaga mászott be a romos terembe.

Barbarának végül is szerencséje volt. Vagy úgy is mondhatjuk, hogy ő volt kellően előrelátó – Ken ezt jobban szerette volna hallani, mert ez csökkentette volna a bűntudatát. Mindenesetre tény, hogy Barbara életét a szekrény mentette meg, ami nagyrészt megóvta a lezúduló kövektől. Ez ugyan elsőre nem derült ki, mert mikor végre sikerült kiszabadítani a törmelék alól, eszméletlen volt, a katonáknak hordágyon kellett óvatosan kivinniük. Csak később, a szállító gépnél tudta szakszerűen megvizsgálni orvos, és akkor kaphatta meg az alapvető ellátást is.

A többi már szinte semmi sem volt.

Egykettőre visszaértek a fővárosba, ahol szíve szerint azonnal a kórházba ment volna Barbarával, de persze nem lehetett, mert a konzul és a bizottság haladéktalanul látni akarta.

Mert persze a konzul, na meg a tábornok, karcolás nélkül megúszott mindent.