– Magyarul szültél – szólt közbe. – Előbb hímeket, vagy mondjuk dolgozókat, később, ezek szerint nőket is. De ki az apjuk?

A nő kizökkent a gondolatmenetből és csodálkozva nézett Kenre.

– Nem értelek – felelte. – Magamat bármikor képes vagyok megkétszerezni, ahhoz semmiféle trükk nem kell. Akiket te hímeknek nevezel, azokhoz kellett annak az idegennek a felhasználása. Onnantól kezdve azonban, hogy az első hímeket létrehoztam, már képes voltam megoldani ezt is a saját szervezetemen belül.

Kennek leesett az álla.

– Szűznemzés? – kérdezte. – Vérfertőzés? – tette hozzá.

– Ismerem ezeket a szavakat a nyelvedből – nézett rá a nő –, de nem látom az értelmüket. Növekszem, és ennek megvan a maga természetes folyamata.

Ken megdörzsölte a homlokát. Itt valami nem stimmelt.

– Mennyi idős vagy? – kérdezte végül. – Mikor volt, amikor magadra eszméltél ott a folyosón?

A nő közömbösen nézett vissza.

– Fogalmam sincs – felelte. – Időtlen idők óta utazom már a világűrben. Semmi értelme nem lett volna valamiféle fura egységekben mérni az időt. Az elején még a fény és sötét változását tartottam, de később rájöttem, annak sem látom hasznát. Azóta csak az elmúló idő van, mértékegység nélkül.

– Hát nem látszik rajtad, hogy milyen sokat utaztál – vetette közbe Ken. Maga sem tudta, hogy ezt elismerően, vagy szárazon, kötözködve mondta. – Egészen fiatalnak látszol.

A nő halványan mosolygott.

– Nagyjából ugyanúgy nézek ki, mint akkor, ott a folyosón – elfátyolozódott a szeme. – Csak persze most sokkal, de sokkal nagyobb és erősebb vagyok.

Újra megélénkült a tekintete.

– Az én szervezetem nem öregszik. A biokémiai folyamatai kiegyensúlyozottak és a regenerációs mechanizmusai sokkal hatékonyabbak, mint a tieitek. Nemcsak szervezeti szinten, de sejtszinten is.

Ken érezte, hogy elönti az irigység. Megpróbálta visszafojtani.

– És hogy kerültél ide – kérdezte végül.

A nő ránézett.

– Ahogy elfoglaltam a hajót, tudtam, hogy nincs maradásom – magyarázta. – Amint tehettem, elindultam, a fedélzeti számítógépbe programozott útvonal szerint.

– És az egyenesen ide hozott – tette hozzá Ken kételkedve. Ez nem tűnt túl hihetőnek.

– Ó, nem – a nő mosolyogva rázta a fejét. – Jó pár csillagrendszert végiglátogattam már. Nem annyira egyszerű igazán megfelelő bolygót találni. Persze magam is többször módosítottam az útirányon… ennek érdekében…

– Visszatalálnál? – kérdezett közbe Ken.

A nő habozott.

– Nem hiszem – tétovázott. – Talán. De nem szeretnék.

Ken bosszúsan gondolkodott.

– És most? – nézett végül a másikra. – Már itt vagy, mit tervezel tovább?

– Ó, nem is gondoltam volna, hogy ilyen gazdag bolygót találok – a nő egész lelkesnek tűnt. – Nemcsak a környezeti viszonyok, meg az élővilág páratlan, de még egy idegen lényt is találtam. Ez igazán lelkesítő. Egész életem talán legizgalmasabb időszakát töltöttem itt, amíg megtanultam mindent, amit tőletek lehet. Igazán nagyszerű időszak volt.

– Volt? – kérdezett vissza Ken.

– Hát, semmi sem tarthat örökké – a nő őszintén sajnálkozott. – Ideje, hogy leköltözzek és birtokba vegyem a bolygót. Pedig biztos még számtalan érdekes dolgot tanulhatnék.

Ken lázasan keresett valamiféle megoldást.