A nő minden meggyőződés nélkül bólintott.

– Nem – mondta aztán. – Ha jól értem, ti akkor beszéltek telepátiáról, ha két idegrendszer közvetlen összeköttetés nélkül hat egymásra. Például gondolatot, irányítást sikerül így átvinni. Az én esetemben azonban biztos nem erről van szó, mert itt csak egy idegrendszer létezik.

– Az mindegy – dörmögte Ken elgondolkodva. Az új információk új felismerések lavináját indították el. – A lényeg az, hogy ha a te idegrendszered és az övéké tulajdonképpen egy rendszer, akkor világos, miért nem kell az egyedeknek kommunikálniuk. Fölösleges, hiszen úgyis ugyanazt gondolják.

A nő némi fenntartással, de bólintott.

– És az is világos, hogy miért nem foglalkoztak a halottakkal, sőt, a saját halálukkal sem – folytatta Ken, miközben figyelmesen nézte a másikat. – Az egyedek elvesztése számodra nem több mint egy horzsolás, múló sérülés, és ezért ők sem élik meg ezt másként.

A nő ismét bólintott, aztán hozzátette.

– Meglehetősen jó a regenerációs képességem. Elég hamar pótlom a sebesüléseimet, és ha lehet, elég gyorsan növök.

Most Kenen volt a bólintás sora.

– A kórház. Ami valójában egy nagy szülőszoba, vagy keltető. Ahonnan a gyerekeket tolták ki kocsival.

– Azok nem gyerekek – javította ki a nő és a homlokát ráncolta. – Nekem nincsenek gyerekeim.

Ken elgondolkodott ezen, aztán úgy döntött, érdemes rákérdezni.

– Hát valahogy te is lettél – szögezte le. – Nyilván egyszer neked is lesznek utódaid.

A nő arcán, meglepő módon, kétségek jelentek meg.

– Erre nem tudok válaszolni – zavartan nézett Kenre.

A férfi elcsodálkozott.

– Hát azt csak tudod, hogy honnan származol? – kérdezte. – A szüleidre, de legalább anyádra…

Elhallgatott, mert érezte, mennyire emberiek és nem ide illőek a szavai.

A nő kétségbeesve nézett vissza rá, a szemében fájdalom látszott.

– Egy folyosóra emlékszem – mondta végül. – Szélesebb és fehérebb volt, mint az itteniek. És melegebb is… És félelemre emlékszem, meg fájdalomra… Aztán a folyosó végén megjelent egy ismeretlen, akit te hímnek neveznél… Elkaptam és a magamévá tettem… Aztán megöltem… És menekültem végig a folyosókon, egészen az űrkikötőig… Vörös és narancs volt az alkony, ami megfestette a fehér falakat. Egymagam kötöttem el egy kompot, mert azt reméltem odafönt nagyobb biztonságban leszek… A kompban volt fegyver… Tudtam, hogy nincs más esélyem… Ahogy kinyílt az ajtó, már tüzeltem is… Elégettem mindenkit, aki elém került… Elpusztítottam mindenkit, egytől egyig… Így jutottam el a hídig, ami üres volt… Megszálltam a szobáját és lezártam a hajót.

Ken döbbenten hallgatott, nem mert közbeszólni. A nő egy idő után folytatta.

– Kicsinek lenni félelmetes volt – a távolba meredt, s az arcán már kendőzetlenül ült a fájdalom. – Tudtam, hogy bármikor megsemmisülhetek és elnyel a semmi. De miközben az életemért küzdöttem, hogy megtisztítsam a hajót az ellenségeimtől, a mögöttem álló semmivel is meg kellett küzdenem. A kérdéssel, hogy kerültem arra a folyosóra.

Elhallgatott és Kenre meredt.

– Ahogy túlestem az első növekedésen, sokkal könnyebb lett a helyzetem – folytatta váratlanul. – Többet láttam és többet is pihenhettem végre. Messzebb elértem és bonyolultabb feladatokat is képes lettem ellátni. Hamarosan azt is megoldottam, hogy gyorsabban tudjak növekedni.

Ken elgondolkodott.