– Én én vagyok – ismételte meg. – És nincsenek úgynevezett embereim. Én voltam, személyesen.

Ken nem akarta elhinni, amit hall.

– Igen, hallottam már a hangyaboly jellegű közösségekről – próbálkozott újra bizonytalanul. – Hogy itt végül is mindenki a tiéd…

– Nem az enyém – szakította félbe a nő némi türelmetlenséggel a hangjában. – Itt csak én vagyok.

Ken hitetlenkedve hallgatott.

– Akkor ott kint… – bökte ki óvatosan.

– Én vagyok – bólintott a nő. – Én irányítom a gépeket.

– És az őrök? – puhatolózott tovább Ken.

– Én vagyok – ismételte a nő. – Én figyelek mindenre. Már az első teremnél, odalent észrevettelek, hogy jössz. Vagy talán azt hitted, olyan tökéletes az álcád, hogy ki tudtál játszani vele? Nem, egyáltalán nem erről van szó. Én akartam, hogy találkozzunk, én engedtelek, sőt, tereltelek ide. Nem valami véletlen szerencse, hogy egyből idetaláltál.

Ken őszintén megdöbbent.

– Te? – hebegte. – Te magad vezettél ide?

– Igen – bólintott a nő nyugodtan. – Én jártam előtted, hogy mutassam az utat és én zártam el tőled azokat a kapukat, amik felkeltették az érdeklődésedet, de rossz irányba vezettek volna.

Ken szóhoz sem jutott: képtelen volt felfogni a hallottakat. De tudta, hogy muszáj megértenie.

– Akkor – erőltette tovább a dolgot – ez azért van, mert itt mindannyian a te leszármazottaid?

A nő válla enyhén megereszkedett, mintha valami nagy súlyt raktak volna rá.

– Hát, ennél azért értelmesebb lényeknek tartottalak titeket – állapította meg epésen.

Egy ideig szótlanul vizsgálgatta Kent, aki zavartan hallgatott. Nem merte tovább rontani a helyzetet.

– Jól van – sóhajtott végül a nő. – Megpróbálom elmagyarázni a ti fogalmaitokkal.

Egy percre elgondolkodott.

– Téged az téveszt meg – kezdett a magyarázatba aztán –, hogy a ti úgynevezett társadalmatok első ránézésre nagyon hasonlít hozzám. Én azonban egy vagyok és oszthatatlan, még akkor is, ha fizikailag sok részből is tevődök össze. Ti olyanok vagytok, mint azok az élőlények ott lent, az óceánban. Hogy is hívják őket? Szivacsok? Vagy korallok? Mindegy, a lényeg az, hogy sok-sok egyed alkot egy hatalmas telepet. Összességében világos, hogy egy-egy egyed merőben életképtelen magában, a szirtet mégis különálló létezőkként alkotják. Ezzel szemben én magam vagyok a szirt, és a kis élőlények nem önállóak, hanem a részeim, magam határozom meg, melyikre, mikor, hol és hogyan van szükségem. Érted ezt?

Ken kezdte felfogni, de ezzel együtt egyre több kérdése lett.

– Értem – felelte végül. – Az idegenek, akiket látok, nem egyének, hanem a te részeid. De ez csak akkor lehet így, ha közvetlen kontrollt gyakorolsz felettük. Ezt hogy csinálod?

A nő először értetlenül nézett, csak aztán válaszolt.

– Te hogy gyakorolsz közvetlen kontrollt a karod felett? – kérdezett vissza. – Nekem ugyanilyen természetes, ahogy mozgok és cselekszem. Vagy, ahogy érzékelek.

– Remek a hasonlat – replikázott Ken, és nem bírta kihagyni a hangjából a gúnyos mellékzöngét –, csak tudod, az én karom hozzám van nőve. Idegpályák futnak benne, azokkal azért meglehetősen nyilvánvaló, hogyan irányítom.

A másik ismét hallgatott egy sort.

– Nem tudom – felelte végül. – A gondolataim a gondolataik, az érzéseik az érzéseim. Ha mozdulni akarok, mozdulnak. Nem szükséges, hogy külön irányítsam, vagy kontrolláljam őket, mert én vagyok ők. Ennyiben mindenképp jó volt a hasonlat.

Ken elégedetlen volt a válasszal.

– Telepátia? – kérdezte végül, csak, hogy valami támponthoz jusson.