Egyre erősödött benne az érzés, hogy közelít a céljához, bár nem tudta volna megmondani, honnan veszi ezt. Így aztán egyre jobban aggasztotta a fegyver kérdése: amióta kiszállt a kompból, nem látott ilyet, talán csak az óriásoknál, bár erre sem mert volna mérget venni.

A folyosó váratlanul jobbra, a hajó belseje felé kanyarodott és meredeken emelkedni kezdett. Kent ez is nagyon meglepte: nem lépcsőt építettek, pláne nem liftet – azt eddig sehol nem látott – hanem egy kényelmetlen kaptatót.

Úgy tippelte, jó két szintet mászhatott felfelé, amikor a folyosó ismét elkanyarodott, ezúttal balra, és újra vízszintessé vált. Egy rövid szakasz után váratlanul ki is szélesedett: a folyosó bal oldalán ugyanis székek álltak végeláthatatlan sorban, rajtuk α-k és β-k ültek és meredten figyeltek az előttük álló kijelzőkre. Volt, amelyiküknek folyamatosan járt a keze a konzolján, de Ken olyat is látott, aki csak bámulta a képernyőjét és meg se moccant.

Egyikük se nézett fel, amikor Ken elhaladt mögöttük.

Kent lenyűgözte a sorban ülő – és nyilvánvalóan a hajót irányító – idegenek képe. Lassan lépkedett, és nagyon figyelt, hátha legalább némelyikükről sikerül megállapítania, mit is csinál. Megdöbbenve látta, hogy sem a konzolon, sem a kijelzőkön nincsenek feliratok, vagy jelek, minden eszköz és műszer teljesen csupasz volt.

Lehetséges lenne, hogy az idegenek nem ismerik az írást?

Ken elbizonytalanodott egy pillanatra, de aztán eszébe idézte a kapcsolatfelvételi teremben történteket, ahol is az idegenek egészen jól elboldogultak az emberi szimbólumokkal, jelekkel és feliratokkal is.

Lehetetlen, hogy ne ismernék ezeknek a jelentőségét.

De akkor miért nem használják őket? És hogyan boldogulnak az irányítással, például számok nélkül?

Hamarosan feltűnt előtte a kiszélesített folyosó vége: a járat újra szűken folytatódott, talán szűkebben is, mint eddig bármikor és teljesen sötétnek tűnt. Kennek nem sok kedve volt belebújnia. Szerencsére néhány méterrel a sötét lyuk előtt, jobbra nyílt egy kisebb oldalfolyosó, így hát Ken inkább azt választotta.

Alig tett meg néhány métert, amikor szokatlan zajt hallott maga mögül. Megpördült és meglepődve látta, hogy a folyosó ajtaja bezárul mögötte.

Elöntötte a bizonyosság érzése, hogy megérkezett.

Lassan óvakodott előre, míg végül egy meglehetősen sötét terembe nem ért.

Meresztgette a szemét, hogy jobban fölmérhesse, hol van.

A terem nagy volt, és kerek. A közepe lépcsőzetesen kiemelkedett, s az emelkedő teteje hátrafelé, talán egy külön termet alkotva olvadt be a hátsó falba. Az elnyúló terem előtt, pontosan a helyiség közepén egy kényelmes szék állt, amit konzolok vettek körbe. A székben egy vékony alak ült, a kezei otthonosan jártak a konzolok felületén.

Ken kissé beljebb merészkedett, és a figyelmét az alakra összpontosította.

Az váratlanul felnézett, aztán a kezeit levéve a műszerekről felállt, kilépett a gépek alkotta körből, és lassan lesétált elé.

Egy törékeny nő volt.

Egész fiatalnak látszott, Ken mégis meg volt győződve róla, hogy ősöreg lehet. A haja sötét és hosszú, a tekintetében értelem és érdeklődés csillogott, akár egy emberében – teljesen másként, mint ahogy a többi idegennél látta.

Az idegen férfiakra jellemző jellegtelen kezeslábast viselte, ami zavarba ejtően jól mutatta tökéletes alakját. Ken elmélázott, vajon látott-e valaha ilyen szép nőt az életében. Persze, Barbarán kívül, tette hozzá magának gyorsan, hogy aztán ettől a gondolattól jöjjön zavarba.

Az idegen nő közben egész közel ért, aztán egy lépcsőfokkal feljebb megállt és áthatóan vizsgálni kezdte Kent.

A férfi igyekezett határozottan és közömbösen állni a tekintetét.

– Üdvözöllek, ember – mondta váratlanul az idegen tökéletes kiejtéssel.