A komp finoman döccent és megállt. Egy percig megint nem történt semmi, aztán felvillant az ismerős narancssárga lámpa és a jármű ajtaja feltárult.

Odakintről két óriás bámult befelé. Kent elöntötte a pánik: azonnal felfedezik, ő meg itt ül és moccanni sem tud.

Kattanás hallatszott, és az első szék hevedere kinyílt. Az idegen azonnal felpattant és megindult kifelé. Amint elhagyta a székét, már kattant is a következő zár, aztán sorra a többi is. Az idegeneken semmi nyoma nem volt, hogy az utazás megviselte volna őket.

Hamarosan Kenen volt a sor, az ő ülése szabadult fel. Erősen koncentrált, hogy hasonlóan fürgén tudjon felállni, mint a többiek, nehogy elárulja magát. Reszketett a lába és imbolygott kicsit, ahogy a kijárat felé igyekezett, és végig magán érezte az óriások árgus tekintetét.

Azok azonban nem mozdultak, hagyták, hogy szabadon elhagyja a hajót.

Átsietett a dokkolócsarnokon és belépett a szemben nyíló folyosóra. A terem is, a folyosó is hasonló volt a bázison látottakhoz: lekerekített formák és gumiszerű falak jellemezték, igaz, itt a falak színe jóval világosabb volt, annak ellenére, hogy ugyanúgy csak halványan derengtek, mint odalent. Mindenesetre a hajó világosabbnak tűnt, mint a bázis.

A folyosóra kilépve néhány lépés után tanácstalanul megállt.

Fogalma sem volt, hol járhat és merre kéne mennie.

Próbálta felidézni a hajó képét, hiszen ezerszer is látta a felvételeket a kompok forgalmáról.

Végül úgy döntött, hogy az ösztönösen választott irány jó, valószínűleg tényleg arra lehet a hajó eleje, s a hajóhíd, ahová a királynőt tippelte.

Újult lelkesedéssel indult neki, óvatosan nézelődve, hátha lát valami támpontot, de nem talált semmit. Se egy jel, egy nyíl, egy felirat, nem volt sehol. Ezt meglehetősen furcsának találta: az rendben van, hogy egy bolyban mindenkinek megvan a maga szerepe, de azért némi útmutatás igazán segíthetné őket! Ahogy a kompok lámpája, vagy a szkafanderé, például.

Egy idő után a folyosóról balra termek kezdtek nyílni.

Kenben erős volt a kísértés, hogy bekukkantson. Annál a szobánál azonban, ahol kellő bátorságot vett volna, és befordult volna, az ajtóban éppen egy α jelent meg és rábámult.

Ken azonnal továbbsietett.

A folyosó hamarosan jobbra fordult, aztán egy tágasabb térbe ért. Ez valami közlekedési csomópont lehetett, mert rengeteg új járat nyílt belőle, és jobbra, a terem végében egy meredek lépcső is volt, amin a magasabb szintekre lehetett eljutni.

Ken felnézett, s a több emeletnyi magasságból megérezte a hajó roppant méretét.

Megborzongott és nagyon is elveszettnek érezte magát. Aztán összeszedte magát és körülnézett. Látta, hogy minden bejáratnál óriások állnak, a lépcsőt azonban nem őrzi senki. Miután határozott véleménye volt, hogy a híd úgyis a hajó tetején van, nagy lendülettel nekiállt a lépcső megmászásának.

Hamarosan egészen kifulladt, a lépcsőfokok azonban csak nem akartak elfogyni. Reménytelenül bámészkodott felfelé, és észrevette, hogy a következő fordulóban – ahol a következő szintre tudott volna felmászni – órások állnak és lefelé, rá bámulnak.

Ösztönösen kilépett a lépcső területéről és nekiindult a széles, köríves járóperemnek, ami az elosztó terem légterét vette körül. Sorra nézegette az induló járatokat, melyiket válassza. Végül úgy döntött, azon indul tovább, ami középen nyílt, és egyenesen a hajó orra felé vezetett. Mielőtt odaérhetett volna azonban, két óriás lépett ki a kiszemelt ajtón és állt meg a két oldalán.

Ken azonnal változtatott a terven és az eggyel előbbi nyíláson fordult be.

Ez a folyosó enyhe ívben balra hajlott, de szintén előrefelé haladt. Ugyanakkor jóval sötétebb volt, mint a korábbiak. A forgalom is jóval kisebb volt rajta, s bár termek szép számmal nyíltak róla, jobbra is, balra is, ezek ajtaja kivétel nélkül zárva volt. A folyosót kisebb termek szakították meg, ahonnan szűk, oldalsó járatok nyíltak, s ahol többnyire idegenek tartózkodtak, de Ken nem állt meg, hogy alaposabban szemügyre vegye, mit is csinálnak.