Mindenesetre elég szaporák lehetnek, ha így kocsiszám tologatják a porontyokat! – mélázott el, ahogy odébb sétált. Próbált visszatérni az eredeti gondolataihoz, hogyan találja meg a leszállópályát, de a látott kép emléke meglehetősen nyomasztotta.

Hirtelen felvillant egy narancssárga fény az egyik sötét és szűk bejárat fölött. Kennek mindeddig fel sem tűnt, hogy ott lámpa lenne. Mindenesetre a járat valamelyest világosabbá vált és mindenfelől idegenek kezdtek odagyűlni és továbbhaladni.

Jobb ötlet híján Ken is besorolt közéjük.

A folyosó valóban szűkebb volt, mint a korábbi, amin érkezett, de egyáltalán nem volt kényelmetlen. Meglepően meredeken emelkedett és fordult is jobbra, míg egészen visszafordult a nagyterem irányába. Egy ponton elágazott, és Kent egy pillanatra elfogta a kétség, merre menjen. Aztán a pillanatnyi megérzéseire hallgatva követte a többséget a bal oldali, világosabb járatba.

A felszínre bukkantak ki, közvetlenül a bázis elé, ahol a kompok álltak.

Ken el sem hitte, hogy ekkora szerencséje van.

Az egyik jármű ajtaja nyitva volt, s az idegenek szép sorban oda tartottak. Nem maradt más dolga, mint hogy tartsa a helyét és haladjon velük.

Amikor belépett a gépbe, látta, hogy az utastér sűrűn van zsúfolva ülésekkel, jóval többel, mint ahogy azt akár a legvadabb számításaikban is tippelték. Az idegenek sorban leültek egymás mellé és magukra csukták a biztonsági hevedert.

Tudta, itt már nincs választása. Lezöttyent a következő ülésre és a helyére húzta a heveder karjait. Hallotta a kattanást, és pontosan tudta, esélye se lenne kiszabadulni.

Egy pillanatra elöntötte a pánik, hogy csapdába esett, különösen, amikor észrevette, hogy az utána következő idegenek mindegyike először a képébe bámul, csak utána ül le. Egy örökkévalóságig tartott, amíg így jöttek az idegenek sorra: belép – bámul – ha α, a fali tárolóba rögzíti a fegyverét – leül – kattan, aztán a következő, és megint a következő….

Szerencsére a helyek elég gyorsan megteltek. Az utolsó biztonsági öv becsatolása után narancssárga fény gyulladt az ajtó fölött, és hamarosan a fedőszárnyak a helyükre siklottak.

Meglehetősen sötét lett, halvány, vöröses derengés, mégis egész jól ki lehetett venni mindent. Az első sorban ülő egyik α előrehajolt, és a komp elejébe épített műszerfalon megnyomta a középen található, nagy, narancssárga gombot.

Ken értetlenkedve figyelt, mert egy pillanatig semmi sem történt, aztán fölzúgtak a hajtóművek, a komp megremegett, és lassan felemelkedett a földről.

Ken érezte a fokozódó nyomást a gyomrában és hirtelen eszébe jutott, mennyire utálta világéletében az űrutazást. Nem csalódott, ahogy a gyorsulás fokozódott, úgy lett egyre elviselhetetlenebb az érzés. Ismét izzadni kezdett, a gyomra pedig felfordult. Imádkozott magában, nehogy rosszul legyen, vagy elájuljon, mielőtt odaérnek.

Az idő csigalassúsággal haladt, ő pedig egyre erősebben szorította az ülése karfáját. Próbált valami támpontot találni, mennyi időt kell még kibírnia, de sehol nem látott egy kijelzőt sem, s az ablakokról is hamar kiderült, hogy tömör fémből vannak, nem lehet kilátni rajtuk. Ha nincs olyan rosszul, biztosan csodálkozott volna ezen, meg azon, hogy a komp teljesen automatikusan működött, pilóta és navigáció nélkül, de egyelőre nem ért rá ilyenekkel foglalkozni.

Már épp ott tartott, hogy elkezd – óvatosan – nagy levegőket venni, amikor a jármű váratlanuk nagyot fékezett. Az erő, ami eddig a székébe préselte, hirtelen megfordult és most az összes vért a fejébe kergette. Egy pillanatig úgy érezte, kiugrik a szeme és szétrobban a feje, de aztán a nyomás pillanatok alatt elmúlt, és a földihez hasonló körülmények álltak vissza. Úgy tippelte, a komp lassan előrefelé siklik, ami azt jelentette, hogy megérkeztek az anyaűrhajóra. Elöntötte a megkönnyebbülés, hogy túlélte, ráadásul lebukás nélkül, az utazást.

Most már csak fegyvert kell szereznie és megtalálnia a királynőt.

Fanyarul elmosolyodott.