benne. Alig állt a lábán, szinte támolygott, mégsem mert kiesni a sor ritmusából. Attól félt, ha lassít, felhívja magára a figyelmet és felismerik, hogy nem közülük való. Így is egyre jobban idegesítette a szembejövők merev bámulása.

Végül csak elérték az idegen bázis területét: a tér kitágult és egy hatalmas terem tűnt fel Ken előtt. Valójában nem volt más jellegű, mint a folyosó, amin eddig haladtak, mégis világos volt, hogy ez más, ez már az otthon, ahova hazaértek. A meleg, barna szín maradt, a falakból nyíló, eltérő átmérőjű járatok is, ugyanakkor a falakba építve konzolok jelentek meg, amik nyilvánvalóvá tették, hogy az idegenek hasonlóképpen irányítják az eszközeiket, mint az emberek. Jobban megnézve azonban Ken látta, hogy a hasonlóság nem olyan nagy, mint elsőre gondolta volna. Az idegenek termináljai igénytelen szürkék voltak, és jóval egyszerűbbek is, mint a bázis bármelyik gépe. Feliratok, vagy jelek sem voltak rajtuk, sőt, a többségükön igazából kijelző sem.

Kent annyira lekötötték a megfigyelései, hogy észre sem vette a bejárat két oldalán álló óriást. Így aztán teljesen váratlanul érte, amikor azok felé fordultak és szinte rávetődtek a hosszú fegyvereikkel. Ijedtében nagyot ugrott hátra, és majdnem ledöntötte a mögötte érkező β-t. Az nem szólt semmit, csak kilépett oldalra, aztán szótlanul folytatta az útját.

Ken csak állt és az óriásokat figyelte. A két őr azonban nem mozdult. Jó ideig mereven néztek rá, aztán lassan, vonakodva visszaálltak a helyükre. Ken habozott egy pillanatig, de aztán úgy ítélte meg, veszélyes csak úgy álldogálnia, hát nekiindult a teremnek az őrök között.

A szíve a torkában dobogott, azok azonban ügyet sem vetettek rá.

A terem belseje felé haladva tétován körülnézett. Neki olyan irány kellett volna, ahonnan eljut a leszállópályára, a kompokhoz.

Jobbra, a hátsó falon, két jókora járat nyílt, amelyek aztán középre tartva, ívben lefelé ereszkedtek, valószínűleg egy alsóbb szint felé. Kent megragadta az élénkzöld ragyogás, ami lentről sugárzott felfelé: azt sejtette, hogy odalent jóval világosabb van.

A zöld nyílásoktól kifelé két kisebb járat is indult, ezek viszont felfelé vezettek és inkább kékesnek tűntek.

Balra, a másik oldalon több, kisebb folyosó indult, ezek azonban Ken számára valahogy utálatosan sötétnek tűntek. A két szélső – az egyik, amin keresztül ő is érkezett, és a másik oldali, hasonló nyílás – volt csak nagyobb, amibe bemerészkedett volna. Gyanította azonban, hogy azon keresztül az emberi bázis déli szárnyához jutna vissza. Habár, ki tudja?

Tovább fokozta az aggodalmát, hogy minden bejáratnál két óriás állt őrt, és semmi kedve nem volt konfliktusba kerülni velük – márpedig a legutóbbi reakciójuk alapján ennek a lehetőségét nem tudta kizárni.

Lassan téblábolt a terem közepén, gondosan ügyelve arra, hogy egyik nyíláshoz se kerüljön közel és lázasan gondolkodott. Egyszer csak földbe gyökerezett a lába.

Az egyik nagy, zöld folyosón egy β bukkant fel egy nagy kézikocsit tolva.

A kocsin egy kupac apró termetű idegen üldögélt és nézelődött.

Gyerekek voltak.

Ken kényszerítette magát, hogy ismét mozogni kezdjen és óvatosan, feltűnés nélkül közelebb araszolt. Mindenképpen jobban szemügyre akarta venni őket.

Kicsik voltak, talán fél méter nagyságúak és egészen törékenynek tűntek. Ken számára természetellenesnek hatott, hogy nem az emberi babák arányai jellemezték őket, sokkal inkább olyanok voltak, mintha a felnőtt idegenek kicsinyített másai lettek volna. Mint egy afféle manócsapat. A bőrükről, a végtagjaikról, az izmaikról lerítt, hogy még nemigen használhatták őket, egészen frissnek látszottak, a tekintetükben mégis értelem és koncentráció látszott. A babákra jellemző, bizonytalan mozdulataik voltak, ahogy pucéran dülöngéltek a zötykölődő kocsin, Kent mégis elborzasztotta az a koravén kifejezés, ami az arcukon ült.