Egy ideig csak nézelődött, aztán erőt vett magán és besettenkedett a térbe.

Biztos volt benne, hogy erre előugrik valaki és megtámadja.

Semmi sem történt.

Elérte a szemközti nyílást, ami az elosztó felé vezetett. Megkönnyebbülten haladt tovább.

A kisebb teremnél hasonlóképpen járt.

Bár lélekben folyamatosan ezt várta, mégis felkészületlenül érte, amikor végül a záró teremnél belebotlott az idegenekbe.

Az ismeretlen nyílás mellett ugyanis nem β-k, vagy α-k álltak, hanem két atlétikus felépítésű, talán két métert is elérő óriás. A kapun keresztül a már megszokott külsejű idegenek jöttek-mentek, igaz, eléggé szórványosan, s csak a két oldalfolyosó, valamint egy lefele vágott, új nyílás felé.

Ken földbe gyökerezett lábbal állt egy ideig.

Aztán kiszúrták.

Az egyik óriás lekapta a válláról a fegyverét – Ken csak most vette észre, hogy egyáltalán van neki olyanja – és támadóállásba lépve, gyors mozdulattal ráfogta. A másik néhány pillanat késéssel utánozta.

Ken agyába bevillant a gondolat, hogy ez az utolsó pillanat az életében, a következőben elégetik. Ugyanebben a pillanatban az is az eszébe ötlött, hogy csakis a természetes mozgás mentheti meg.

Ösztönösen kilépett a folyosó takarásából és lassan a kapu felé sétált. Igyekezett olyan közönyösnek tűnni, amennyire csak tudott.

Legnagyobb meglepetésére nem jött a zöld láng. Az óriások egy ideig követték a fegyverük csövével, aztán elernyedtek és vonakodva visszaálltak a helyükre.

Ken elhaladt közöttük és belépett az idegen folyosóra. Érezte, ahogy a homlokán gyöngyözik a veríték, s egy csepp legördül, végig az orra hegyéig. Nem mert odanyúlni. A teste többi része viszont meglepő módon száraz maradt – az idegen alsónemű, úgy tűnik, nemcsak jó meleg, de kitűnő nedvszívó is volt.

Azonnal észrevette, hogy az alagút enyhén lejteni kezdett. Ez szokatlan volt, hiszen a bázis folyosóit szigorúan szintek szerint, vízszintesen alakították ki. Változás volt az is, hogy itt már rendszeresen szembejövő idegenekbe botlott, többnyire β-kba, néha α-kba is, akik mind mereven néztek rá, mielőtt továbbmentek volna. Egyikük sem szólt azonban hozzá, senki nem állította meg, sőt, még csak nem is lassítottak a kedvéért. Nem értette ezt a megkülönböztetett figyelmet, mert az idegenek egymásra láthatóan ügyet sem vetettek.

Talán kétszáz métert tehetett meg így, amikor a járat egy nagyobb üregbe torkollott.

Ahogy balra nézett, látta, hogy arra további járatok nyílnak a bázis felé, míg szemben mindössze egy, igaz, jóval nagyobb nyílás ásítozott.

S a nyílások mellett mindenhol ott állt a két-két óriás.

Nem mert megállni, sőt, lassítani sem, a többi idegen ritmusát követve haladt a nagy folyosó felé – lassan bekerülve egy laza, szabálytalan sorba.

A kapunál megismétlődött, ami az első óriásokkal történt: az egyik lekapta a fegyverét és célba vette Kent, igaz a másik csak fenyegetően nézett, de nem mozdult. Ahogy azonban továbbhaladt, a kezek elernyedtek, a tekintetek enyhültek, s az őrök újra visszaálltak a helyükre.

Ken tartotta a tempót és haladt tovább. A járat egyre szűkebbnek tűnt, bár a keresztmetszete nem csökkent – egyszerűen kevésbé derengett és így egyre sötétebb lett. Kennek most esett le az is, hogy a színe is megváltozott: a korábbi, idegesítő zöld a nagyterem óta inkább meleg, barnának látszott.

Egy órával később még mindig ugyanazt a járatot taposták, és Ken úgy érezte, kiköpi a tüdejét. A jó kis nedvszívó alsóneműről kiderült, hogy nem is akkora főnyeremény: Ken biztos volt benne, hogy az anyag végül megfojtja, kiszívja belőle az erőt, és fel is gyullad