– Nem tudok – közölte a lány tömören. Egyébként sem tűnt úgy, mintha ez a probléma foglalkoztatná. – Milyen fegyvert viszel magaddal? Vagy úgy gondolod, puszta kézzel megoldod?

Ken a fejét rázta.

– Egyelőre nem viszek semmit, mert az feltűnő lenne – magyarázta. – A β-k nem használnak fegyvert. Majd ha odaértem, kell kerítenem valamit.

– Remek – felelte Barbara szárazon. – Legalább a szilánk-késedet vidd magaddal!

Ken kétkedve nézett, de végül a vitát elkerülendő a csizmaszárába csúsztatta a kést, ahogy korábban is.

Várt egy pillanatot, aztán közelebb lépett.

– Na, jó – mondta. – Akkor most segítek bemászni.

A tőle telhető legnagyobb gyengédséggel megemelte Barbarát és a szekrény nyílásába tuszkolta.

– Au – fintorgott a lány, ahogy odaütődött a feje.

Végül csak sikerült valahogy bekerülnie. Ken elhúzta az ajtót, hogy csak egy kis nyílás maradjon, amit már Barbara is be tud csukni. Aztán felállt, és elindult az ajtó felé.

– Ken! – szólt utána a lány. A férfi megfordult és kérdően nézett. – Ne feledd, ha elkapnak, én is meghalok itt a szekrényben!

Meglepte a másik arcán átsuhanó kétség és fájdalom. Ken azonban hamar összeszedte magát.

– Tudom – felelte. – Vigyázok magamra.

Azzal kilépett az ajtón és gondosan becsukta maga mögött.

7.

Egy pillanatra megállt, hátha hallja, ahogy Barbara becsukja a szekrényt, de semmit nem hallott. Elővette és felrakta a sisakot, aztán nekiindult.

A mellékfolyosó meglehetősen poros volt, így a földön aggasztóan jól látszottak az idegen nyomai. Ken eltöprengett, mit tehetne, hogy eltüntesse őket, de semmi jó megoldás nem jutott az eszébe. Végül elért a fő folyosóhoz, ott megállt és óvatosan kinézett.

Egyáltalán nem ismert rá.

A járat keresztmetszete nagyjából kör alakúvá vált, s a fal felületét egy sötét, gumiszerű burkolóanyag fedte, ami halványan derengett. A folyosóban így elég sötét volt, mégis mindent lehetett látni. Ken elmerengett, vajon miért mondják, hogy a zöld szín megnyugtató, amikor ő, végignézve az előtte húzódó üregen, kifejezetten irritálónak látja. Vagy benne lenne a hiba?

Megrázta a fejét és belépett az alagútba.

Az átellenes oldalon egy hosszú buckára figyelt fel, ami a folyosó jobb oldali sötétjéből érkezett, és a bal oldaliban tűnt el. Talán 20-30 centi magas és fél méter széles lehetett, és ugyanaz a bevonat borította, mint a falat. Leguggolt mellé és megtapintotta. Odabentről enyhe vibrálást érzett. Eltöprengett, vajon mit is találhatott. Végül arra jutott, ez lehet az cső, amiben a fúró által kifejtett törmeléket szállítják el a fúrás helyszínéről. Hja, kérem, aki hangyajáratokat váj, annak nyilván megvan már a kialakult technológiája!

Jobbra fordult és elindult a bázis vége felé.

Emlékezett, nemsokára egy nagyobb teremnek kellett következnie, azután egy újabb folyosó következik, majd egy kisebb elosztó csomópont, megint egy folyosó, végül egy záró szoba. Illetve már nem záró, hiszen nyilván onnan újabb folyosó kezdődik majd, de az már sosem volt az embereké…

Óvatosan haladt, mégis többször is majdnem hasra esett. Már-már ott tartott, leveszi a fejéről a sisakot, de aztán győzött a józan belátása és a fején hagyta.

Elérte a nagy termet, de a legnagyobb meglepetésére itt sem talált senkit. Pedig biztos, hogy jártak már erre az idegenek, mert a falak élei le voltak kerekítve és a felületek mind be voltak vonva a már ismert, derengő, gumiszerű anyaggal. És zöld volt minden itt is, mint a folyosón.