– Ha már ezt a megoldást választottad, akkor a lehető legtökéletesebben kell hasonlítanod az idegenekre – felelte komolyan. – Vagyis nem lehet más rajtad, csak, amit ők hordanak, és pontosan úgy, ahogy ők hordják.

Ken egy pillanatig kétségbeesve nézett rá, aztán nyelt egyet.

– Jól van, igazad van – mondta végül.

Beletörődő, határozott mozdulatokkal hámozta ki az idegent a ruhájából, aztán a hasonló szabású, csak vékonyabb és puhább alsóneműjéből is.

Az alatt nem volt már semmi.

Barbara határozott érdeklődéssel nézegette az idegen testét.

– Hát – mondta végül, és a szája szögletében huncut mosoly játszott – így altestre valóban eléggé fejletlen.

Ken zavarba jött, ezért próbálta tudományos szinten tartani a beszélgetésüket.

– Ez is engem igazol – bólogatott. – A β-knak nyilvánvalóan nem dolga a szaporodás, ezért ilyen… öhm… fejletlenek.

Barbara komoly ábrázatot öltött és nagy szemeket meresztve bólogatott.

– Milyen tökéletesen igazad van – mondta, aztán váratlanul hozzátette. – Akkor most te jössz, öltözz át!

Nem bírta elfojtani a vigyorgást.

Ken végképp zavarba jött.

– Úgy érted, itt? – hebegett. – Most? Vagyis… így, előtted?

Barbara élvezte a helyzetet, de igyekezett kedvesen mosolyogni.

– Ugyan már – nógatta. – Te mondtad, hogy igyekeznünk kell, nincs semmire idő! Gyerünk!

Ken erre nem tudott mit mondani. Kétségbeesetten nézett körbe, aztán kicsit odébb ment, hátha a bútorok romjai takarják egy kicsit, és nekiállt vetkőzni.

Szinte égette a hátát Barbara vizslató pillantása.

– Jó a feneked – szólalt meg hirtelen a lány, és halkan kuncogott utána.

Ken úgy érezte, ott süllyed el szégyenében.

Igyekezett mielőbb magára kapni az idegen alsóneműjét. A ruha, bár furán nem passzolt az alakjához, mégis kellemes puha, és meglepően meleg volt.

– Fordulj meg! – szólt rá a lány.

Ken engedelmesen megfordult.

– Hm! – Barbara elégedetten biccentett. – Rajtad azért sokkal jobban áll a cucc. Bizonyos részeken egészen reménykeltő.

Kent elöntötte a méreg.

– Hagyd már abba! – mordult a lányra. – Nem egy idétlen jelmezbálra készülünk. És különben sem kell azon viccelődni, ha a másik bénán néz ki…

Barbara őszintén meglepődött.

– Nem nézel ki bénán – szögezte le. – Sőt. Elégedett lehetsz a külsőddel.

Most Ken lepődött meg. Soha nem gondolta volna, hogy a lány valóban férfit lát benne, nemcsak egy helyes kisfiút. Legjobb esetben. Félrefordult zavarában, aztán felkapta a felsőruhát is, hogy abba is belebújjon.

Barbara sem szólt többet. Ken hamarosan tetőtől talpig idegennek öltözve állt előtte.

A férfinak egyébként végül igaza lett: a ruhához valóban tartozott egy védőmaszk, ami szétnyitva és felvéve eltakarta az egész fejét – igaz, elég kényelmetlen viselet volt, mert Ken nem látott benne rendesen, csak azt a területet, ami közvetlenül a szeme előtt volt. Amikor nem volt rá szükség, össze lehetett lapítani és a bal comb külsejére tapasztani, mintha a ruhaanyag megvastagítása lenne. Kinyitva viszont meglepően merevnek és ellenállónak tűnt.

Mikor kész lett, egy darabig némán bámultak egymásra.

– Nos? – kérdezte végül Ken, nem bírva tovább a hallgatást. – Nem mászol be a szekrénybe?