s

Barbara ezt is szó nélkül, de sokkal nyugodtabban nézte végig.

– Ez itt az anyahajójuk ellen intézett támadás kivédése.

– Az nem érdekel – vágott közbe a lány élesen. – Csak olyat mutass, amin eleven idegenek vannak!

Ken értetlenkedve húzta fel a szemöldökét, aztán vállat vont.

– Ahogy akarod – felelte. Válogatott, aztán lejátszotta a következőt.

– Válogatás a második támadásról. Elég rövid bejátszások…

– Ezt játszd le még egyszer! – kérte Barbara hirtelen, amikor az összeállítás véget ért, és Ken egy újabb felvételt akart előkeresni.

Ken újra elindította, és maga is a képek felé fordult.

– Annyira furcsa ez az egész – mormogta Barbara elgondolkodva.

Ken bólintott, bár fogalma sem volt róla, mire gondol. Türelmesen várt.

– Teljesen rendezetlen a mozgásuk – mutatta a lány óvatosan. – Mégis valami határozott célszerűség, vagy céltudatosság van benne.

A férfi ismét bólintott, ezúttal még kevesebb meggyőződéssel.

– Nézd meg ezt! – Barbara óvatosan felült, hogy közelebb hajolhasson a képhez. – Olyan, mintha véletlen lenne, mégis tökéletesen fedezik egymást.

Várt egy picit, aztán újra mutatta.

– Itt viszont tudomásul sem veszik, hogy az egyikük elesik, úgy mennek el mellette, mintha ott se lenne. Pedig ez még él… Sőt, nézd, ez itt rá is lép, véletlenül!

Ken kötelességtudóan nézte, bár nem tudta, mi célja az egésznek. Százezerszer látta már ezeket a felvételeket, a kolónia legjobb elméinek társaságában, a lehető legjobb elemző csapattal a háta mögött, mégsem jutottak semmire.

Barbara nyugtalanul masszírozta a tenyerét és közben vadul meredt a kijelzőre.

– A kommunikáció lesz a kulcs mégis – állapította meg végül.

Kenre nézett, aki értetlenül pislogott vissza rá.

– Rendezetlen, de mégis céltudatos. Fontos, de mégis lényegtelen. Esetleges, mégis hatékony – sorolta Barbara. – Ez csak akkor lehetséges, ha az egyének nagyfokú önállóságát valahogy felülírja egy vezérelv, egy közös irányítás, vagyis valamiféle kommunikáció. Világos, nem?

Ken határozottan rázta a fejét.

– Semmiféle kommunikációt nem sikerült kimutatni, se az egyének, se a csapatok, se az eszközök között. Nincs semmiféle változó jelrendszer, ami a célnak megfelelne.

– Pontosabban mi nem ismertünk fel semmi ilyet – javította ki Barbara szárazon.

Ken megvonta a vállát.

– Ha gondolod, így is meg lehet fogalmazni – tért ki a vita elől. – Ettől még tény, hogy az elemzők hiába vették sorra az elvi szinten lehetséges összes csatornát, nem találtak semmit. Se a sugárzás bármelyik tartományában, se kémiai anyagokban, se fizikai jelekben, semmiben. De nyilván te tudsz olyan csatornát is, amit rajtad kívül senki…

Barbara elégedetlenül hallgatott. Ken, ahogy ránézett elszégyellte magát.

– Ne haragudj – mondta, és leült a lány mellé. – Napok óta frusztráljuk ezen magunkat, de egy lépést sem haladtunk előre. Csak ez a feszültség beszélt belőlem.

Legszívesebben megsimogatta volna Barbara karját, de nem merte.

A lány visszafordult a képek felé és tovább bámulta őket.

– Akkor is kommunikálnak, ez holt biztos – szólalt meg ismét.

Ken megadóan sóhajtott.

– Tudod – kezdte –, engem most sokkal jobban érdekel, hogy velünk mi lesz. Vagy törődjünk bele, hogy itt fogunk megfulladni?

– A szellőző jár – vetett egy futó pillantást a mennyezet felé a lány. – Úgyhogy kár izgulni. Hátul van csap, szomjan sem halunk. Egy pár napig biztos ki tudjuk húzni.