Egy pillanatot gondolkodott, aztán a lehető leghalkabban becsukta a terem ajtaját, remélve, hogy ezzel is csökkenti a kijutó fényt és hangokat.

Visszament a lányhoz és leült mellé. Szórakozottan a kezébe vette a kezét és csak bámulta, anélkül, hogy bármi értelmes az eszébe jutott volna.

Nem tudta, mennyi időt tölthetett el így, mindenesetre a robbanás teljesen váratlanul érte: a falak megremegtek, a lámpa pislákolni kezdett, majd tartalék üzemmódra kapcsolt, a bejárati ajtó megfeszült, az ablak részéből tovább záporoztak az üvegek, s a nyíláson dőlt befelé a por.

Ken ijedten felugrott és gondolkodás nélkül az ajtó felé futott. Reszketve lapult a falhoz és óvatosan araszolt előre, hogy kileshessen. Szent meggyőződése volt, hogy odakint felé masírozó idegeneket fog látni.

A folyosó azonban továbbra is üres volt – már amennyire a benne gomolygó füsttől és portól meg lehetett állapítani.

Ken nem értette a dolgot. Arra gondolt, kimerészkedik, hogy megtudja, mi okozta a robbanást. Még a kíváncsisága és a félelme között őrlődött, amikor fura hangot hallott maga mögül. Riadtan megfordult és körbenézett.

A hang a sarokból jött, Barbara felől. A lány köhögött.

Ken azonnal visszarohant hozzá, letérdelt mellé és az egyik kezét óvóan a feje alá csúsztatta, a másikkal a karját fogta meg.

A lány újra összerázkódott a köhögéstől, aztán kinyitotta a szemét. Egy ideig zavaros tekintettel nézett fel rá.

– Ken? – kérdezte halk, rekedt hangon. Újra rátört a köhögés.

A másik bólintott és megpróbálta kényelmesebben tartani. Barbara megnyugodott és újra elengedte magát. Nagyokat lélegzett. Egy idő után újra kinyitotta a szemét.

– Mi történt velem? – kérdezte.

Ken mérlegelte magában a választ.

– Mire emlékszel? – kérdezett vissza végül.

– Semmire – nyögte a lány fájdalmas arccal.

Ken őszintén megdöbbent.

– Tényleg semmire? – kérdezte értetlenül.

Barbara arcán bosszús grimasz futott át.

– De igen – felelte. Megállt pihenni, aztán folytatta. – Persze, tudom, hol vagyok és mi ez a projekt.

Kapkodta kicsit a levegőt.

– Azt is tudom, hogy hülyeséget csináltam – tette hozzá. – És ledobott az a rohadék. Csak onnantól…

Kifulladva elhallgatott.

Ken egy pillanatig nem tudta, mit feleljen.

– Szerencsére épp néztem a mokomod jelét – bökte ki végül zavartan. – Így aztán elég gyorsan megtaláltunk. Nem gondoltuk, hogy túléled, eléggé össze is törtél. Azért vagy így bebugyolálva.

Eszébe jutott a tábornok utasítása és lesütötte a szemét.

– Nyilván más is történt – szólalt meg Barbara, miután látta, hogy Ken nem folytatja. Megpróbált körbemutatni. – Különben nem lenne minden ilyen romhalmaz.

– Hát igen – bólogatott kényszeredetten Ken. – Az idegenek megtámadták a bázist és nem igazán tudjuk visszaverni őket.

Egy pillanatig habozott, aztán csak kibökte.

– Valószínűleg egy olyan részen üldögélünk, amit már fel is adunk.

Barbara hitetlenkedve nézett rá.

– Harc van? – kérdezte. – És mi a vonalak mögött vagyunk? Úgy érted, az idegenek területén?

Ken bizonytalanul bólintott.