– Javaslom, azonnal kezdjük meg a bázis evakuálását. Egyben tiszteltettel kérem, hogy a bizottság tagjaival, az első kapszulával haladéktalanul hagyja el a szigetet!

A konzul még döbbentebben nézett rá.

– Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte kétségbeesve.

– Nincs több időnk – felelte kurtán Baevere. – Azonnal vissza kell térnie a fővárosba és felkészíteni a védelemre! Ez most mindennél fontosabb.

A konzul a tudósokra nézett, de ők már fölpattantak a székeikből, s most idegesen toporogtak a döntésére várva.

– Rendben, induljunk – bólintott a konzul. Felállt, s a kijárat felé fordult. Úgy tűnt, ezzel a hidegvérét is visszanyerte.

– Azt kérem, önök se hősködjenek – fordult még egy pillanatra a tábornok felé. – A lehető leggyorsabban, és a legkisebb veszteséggel ürítsék ki a bázist, és jelenjen meg, hogy a kolónia további védelmét irányíthassa!

– Úgy lesz, uram! – a tábornok összecsapta a bokáját és tisztelgett.

A konzul és a kísérői elhagyták a termet. A tábornok éles szemmel figyelte, ahogy végigmennek a folyosókon, elérnek az érkezési szintre, beszállnak egy kabinba és eltávoznak a szigetről.

– A pálya végét lezárni! – adta ki az utasítást. – Senki ne mehessen utánuk! És ők se fordulhassanak vissza…

Az ezredesre pillantott.

– Hogy állunk? – kérdezte.

– A kiürítési terv a körülményekhez képest jól halad – közölte Connors. – Ha sikerül tartani az északi szárnyat, akkor körülbelül 65%-os kiürítési arányt tudunk majd produkálni.

– Remek – felelte Baevere szárazon. Aztán egy perc gondolkodás után hozzátette. – Indítsa el mégis azt a két kommandót! De előtte közölje velük, hogy nem térnek vissza!

Az ezredes tisztelgett és visszatért a saját helyére intézkedni.

A tábornok gondterhelten figyelte a kijelzőket.

Az ellenséges repülőegységek már csaknem elérték a bázist. A védelemre kijelölt katonák elfoglalták a helyüket, és készek voltak arra, hogy forró lángtengerbe merítsék a csapatszállító kapszulát, és mindenkit, aki kimerészkedik belőle.

A tábornok már tudta, hogy ez távolról sem lesz olyan egyszerű.

Igaza volt. Ahogy a négy gép megállt és lebegni kezdett az első támadás vágta hatalmas árok felett, máris beindultak a fegyvereik és módszeresen végigpásztázták az árok két falát. Hatalmas törmelék és porfelhő szállt fel. Szinte még el sem ült a por, máris működésbe léptek a zöld tüzet okádó fegyverek: be-becsaptak a folyosók feltárt nyílásaiba – de csak oda, ahol valóban védők rejtőzködtek.

A tábornok a szája szélét rágva figyelte, ahogy a harcosai száma egyre fogy. Végül aggasztóan kevesen maradtak, ők is úgy, hogy visszább húzódtak a folyosón, ahonnan nem lehetet közvetlenül tüzet engedni az idegenek járműveire.

A gépek lassan leengedték a fémkapszulát. Finoman döccenve ért földet. Vártak egy percet, amíg stabilan megáll, aztán lekapcsolták a hálót. Az azonban nemcsak lehullott, mint ahogy várni lehetett volna, hanem két oldalra lecsapódott, mintha a tartókapcsokat kilőtték volna, és azoknál fogva megkapaszkodott az árok két peremén.

A kapszula két oldala, valamint az eleje és a hátulja kinyílt, s a felnyíló burkolat, mint egy gyümölcs lehúzott héja, hajolt az aljzatként szolgáló kövekre és törmelékre. Ahogy mind a négy teljesen leért, a végük kattant valahogy, és úgy tűnt, mintha szilárdan rögzült volna a talapzathoz.

A négy nyílásban négy β jelent meg és nézelődni kezdett a falak irányába. Aztán a rögzített hálót mászó kötélnek használva elindultak felfelé a legközelebbi nyílások irányába.