Abban a pillanatban a gömbökből is lézersugarak indultak a műholdak felé. Sorra figyelhették a felizzó, felrobbanó tűzgömböket a találatok nyomán.
– Lője már ki őket valaki! – bömbölte a tábornok.
A képzés és a rutin használt, egy katona azonnal intézkedett.
Hiába indultak azonban rakéták az ellenséges objektumok felé, azok azonnal és kíméletlenül megsemmisítették őket is.
A teremben ülők némán, sokkolva és tehetetlenül nézték, ahogy a fényes gömbök szisztematikusan befejezik a munkájukat: tíz perc alatt elpusztították az összes műholdat.
Nem volt többé Háló, nem volt többé PEP.
Csak egy idegen űrhajó, mint egy lebegő, fenyegető árny, és négy ezüstgolyó, ahogy ott keringett körülötte.
4.
Ken el nem tudta volna képzelni, hogy valaha ilyen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak fogja érezni magát. Csak ült a székében, mint akit fejbe vertek, és próbálta legyűrni a gyomrában a jeges érzést, hogy mindjárt lesújtanak rájuk az idegenek.
A mozdulatlanságot végül a tábornok törte meg, ahogy nagy lendülettel a konzul felé fordult.
– Uram, engedélyezze a nukleáris csapást! Nincs más lehetőségünk! – fogta könyörgőre.
A konzul továbbra is habozni látszott, mielőtt azonban megszólalhatott volna, kiáltás hallatszott az elemzők felől.
– Támadás a földi bázis felől!
Ugyanabban a pillanatban felbőgtek a szirénák is, az automata elhárítórendszer pedig működésbe lépett.
Ken idegességében egész közel hajolt a kijelzőkhöz, mintha úgy jobban látná, mi történik.
Az idegenek épületéből két csillogó, korongszerű gép emelkedett ki, majd egy pillanatnyi imbolygás után, enyhén megdőlve nekiiramodtak az emberek búvóhelye felé.
A két lézerágyú azonnal tüzet nyitott – de a sugarak ártalmatlanul verődtek vissza a fényes burkolatról.
A gépágyúk is ugatni kezdtek – a lövedékek azonban éppúgy apró porfelhőkké omlottak szét, mint korábban a rakéták.
A két jármű tétovázás nélkül közeledett, aztán egyre növekvő sebességgel elhúzott az embereket rejtő hegyvonulat fölött.
Körülbelül kétszáz méterrel a medence vége előtt beindult a már ismert rezgés: ahogy elérte a felszínt, árkot húzott a síkság porába, és alatta a sziklába, s ahogy a gépek közeledtek, az árok vége is egyre közelebb ért.
Minden nagyon gyorsan történt. Ken a felvert portól nem látta rendesen, mit mutat a kijelző, de a felcsapó ordítozásból lassan sikerült kihámoznia a lényeget.
A fölöttük elzúgó gépek sugarai megsemmisítették a két légvédelmi állást, lézerestül, ágyústól, és egy széles sávban beomlasztották a bázist is. Az első hírek szerint a felső két szint gyakorlatilag használhatatlanná és járhatatlanná vált.
A tábornok vadul nézett, de már jöttek is az újabb jelentések.
A két gép továbbhaladva felszántotta a bázis mögött megbúvó leszállópályát is, ahol a légicsapásra kész gépek várakoztak. Se gép, se pálya nem maradt utánuk. Ezek után széles ívben megfordultak és visszatértek az idegenek állomáshelyére.
– Nincs más lehetőségünk! – ismételte meg a tábornok a konzul felé fordulva. – És semmi időnk sincs már.
– Rendben – bólintott rá a konzul, de Ken nem meggyőződést, sokkal inkább félelmet látott az arcán.
A tábornok nagy lendülettel fordult vissza a konzoljához.
– Uram! – szólította meg az ezredes, mielőtt megszólalhatott volna.