1.

– Általános riadó! – süvöltötte a mikrofonba a tábornok. A bázis teljes területén felharsantak a szirénák és fejvesztett futkosás kezdődött – legalábbis Ken így látta.

Egyáltalán nem értette, miért van erre szükség.

Meglepő módon a felfordulás néhány percen belül véget ért: a katonák elfoglalták a kijelölt helyeiket, s a megfigyelő helységet – illetve a teljes bázist, ahogy Ken érezte – valami különös, ideges, feszült figyelem ülte meg.

Lassan peregtek a percek, de nem történt semmi.

Ken lopva körülpillantott: a tábornok, a katonák, és a bizottság tagjai is meredten figyelték a kijelzőket.

Eltűnődött magában, hogy esetleg megkérdezi, mire föl ez a nagy készültség, de aztán meggondolta magát. Gondolatban megvonta a vállát és csak várt. Figyelmét sokkal inkább a többiek viselkedése kötötte le, mint a kinti események.

Váratlanul érte a katona hangja.

– Elindultak – közölte egy közlegény a monitorok mellől. Igazított a kapcsolókon és a nagy kijelzőre nagyította a képet.

A bázis különböző nyílásaiból összesen kilenc csapatnyi idegen masírozott elő, majd a kint tartózkodó tízedikkel együtt elindult visszafelé a medencében. Rendezetlen csoportban jöttek, bár az megfigyelhető volt, hogy minden egységben négy β vett körül egy α-t.

– Fegyverük van – állapította meg a tábornok. Kent meglepte a hangjából sütő leplezetlen elégedettség. – Egy olyanra mindenképpen szükségem van.

Ken egyáltalán nem találta ezt vidám, vagy megnyugtató hírnek.

– Kettes, huszonkettes egység – szólt a tábornok a mikrofonba. – Mutassuk meg nekik, hol a határ!

A rövid visszajelzés után izzó, vérvörös vonal jelent meg a medence homokjába rajzolva, mintegy ötven méterrel a masírozó idegenek előtt.

A vonalat a határt alkotó hegyvonulatokról lézerrel rajzolták ki a völgy felszínére. Tekintettel a levegő tisztaságára, sem hang, sem fény nem árulta el az idegeneknek, honnan került a vörös vonal eléjük.

Az α-k azonnal megtorpantak, s egy pillanattal később a β-k is követték őket. Láthatóan tanácstalanul nézegettek körbe-körbe.

Egy idő után úgy tűnt, mintha túltennék magukat az első megrökönyödésen. Mielőtt azonban újra megindultak volna, a tábornok felmordult – Ken legalábbis nem vélt felismerni semmi értelmes szöveget a kiadott hangban – s az első vonal előtt két méterrel hasonló színű, de szaggatott és villogó vonal jelent meg.

Az idegenek ismét megtorpantak – kivéve a Danival végző egység β-it, akik, ha lassítva is, de tovább haladtak a vonal felé.

A tábornok keze ökölbe szorult.

– Első mesterlövész egység, készüljenek! – vakkantotta.

Az idegenek rendületlenül közeledtek.

Ken úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, amíg megérkeznek. A szaggatott vonalnál megálltak. Az egyikük a fénycsíkra tette a kezét, s a vonal így a tenyerén futott keresztül.

Egy darabig érdeklődve nézték a fény játékát, aztán továbbindultak a folyamatos vonal felé.

A tábornok intett, s a medencét megtöltötte a felbömbölő riasztó szirénák hangja.

Az idegenek újra megtorpantak és körbenéztek, de nem tűntek igazán megszeppentnek. Semmi jelét nem adták annak, hogy megijedtek volna, vagy felfogták volna a jelek üzenetét. Az sem látszott rajtuk, hogy érzékelik-e a veszélyt.

Rövid bámészkodás után tovább indultak és lassan elsétáltak a folyamatos záróvonalig.