ugyanakkor a derék/csípő indexe nagyobb, mert a csípője egy kissé keskenyebb az övékénél. Összességében az idegen nő hozzá képest valamelyest asszonyosabbnak tűnt.

Egy ideig üldögélt az adatok felett, aztán új programot indított el.

Ez a program, illetve a hozzá tartozó berendezés volt Barbara titka, az egyetlen olyan kényelmi eszköz, amit itt a bázison megengedett magának, s amit egyébként a tábornoknak köszönhetett, még abból az időből, amikor nem volt világos, mi is lehet kettejük között.

Egy luxus kivitelű fürdő és öltöztető kabin.

Egyelőre magát a berendezést nem használta, csak a hozzá tartozó programot: azt számoltatta ki vele, mennyire lenne képes az idomait korrigálni, hogy megfeleljen az idegenek átlagának. Nem számított rá, de az eredmény igen kedvező lett: a gép képes volt 99,5%-os hasonlóságot kialakítani.

Barbara elégedetten mosolygott. Elmentette a számításokat, aztán újra behívta α, β és az idegen nő képét. Most azonban nem az alakjukat, hanem a ruhájukat vette alaposabban szemügyre.

A ruhák szabása meglehetősen egyszerű volt. Az idegenek nem sokat törődtek azzal, hogy jól nézzenek ki. A ruháik testhezállóak voltak és egyszerűek, természetes, világos színűek, az is kérdéses volt, hogy egyáltalán valamilyen festéket, vagy színezést használtak-e hozzájuk. Se díszítés, se felirat nem látszott egyik ruhán sem, mint ahogy tájékoztató fül, márkajelzés, vagy bármiféle egyéb, nem feltétlenül szükségszerű dolog sem.

A férfiak ruhája egyrészes kezeslábasnak tűnt, aminek oldalt volt a nyílása, s ezt a nyílást légmentesen záró, rugalmas, műanyag sínpár zárta. A karoknál, lábaknál, illetve a nyaknál (ami magasított volt kissé) valószínűleg gumizva volt, mert szorosan rásimult a bőrfelületre, de máshol sem tűnt igazán lazának. Most, hogy alaposabban szemügyre vette, Barbara meglepődve állapította meg, hogy a ruhán sem zseb, sem öv nincs: az idegenek nyilvánvalóan mindenféle eszköz, vagy személyes tárgy nélkül mászkáltak.

A nők ruhája deréktól lefelé tért el a férfiakétól – lévén, hogy bő szoknyát alkotott, ami egész a földig leért. Fura mód jól állt nekik, pedig nyilvánvaló volt, hogy a nők esetében sem törték össze magukat, hogy széppé tegyék őket. A női ruha kiegészítője volt a fátyol – ami valójában egyfajta speciális fejvédő volt, ami közben eltakarta a nők arcát. Barbara nem tudta megállapítani, hogy ez a ruhadarab elkészítésekor vajon szempont volt-e, vagy csak szükségszerű következményként alakult így. Mindenesetre a teteje keménynek tűnt, mint egy sisak, és finoman követte a fej vonalát (akár egy hajzuhatag) egészen az áll szöglete alá. Erre volt erősítve a fátyol, ami befedte a sisak teljes nyílását, és egészen a mellkas közepéig leért. Nem volt teljesen átlátszatlan, így sejteni lehetett, látni viszont nem, a mögötte megbújó arcot.

Barbara egy ideig nézegette a lekért képeket, aztán egy ötlettől vezérelve kapcsoltatta azt a titkos raktárt, ahol a becsempészett idegen holttestet őrizték. A monitorján megjelent az idegen letakart, hűtőkamrában pihenő képe – azonban mellette az asztal, amire a ruháit teregették, üres volt.

Barbara értetlenül felvonta a szemöldökét.

Nem volt kedve ezzel foglalkozni, és kérdezősködni, ezért megpróbálta lekérni a ruha vizsgálatának adatait. A gép készségesen kiadott neki mindent, amire szüksége volt. Elégedetten futotta át a sorokat: anyagelemzés, fizikai jellemzők, teherbírás, szabásminták, technikai kivitelezés… épp csak egy-egy pillantást vetett rájuk. Aztán importálta az adatokat az öltöztető kabin programjába.

Rövid számítás után a gép kiadta az eredményt: a kabin képes volt meglehetősen hasonló ruhát készíteni. Barbara elégedetten biccentett, aztán bosszúsan a fejéhez kapott. Beadta a programnak a női ruhát is, és arra kért számítást – a férfi ruha adatainak tükrében.

Természetesen a gépnek ez sem okozott gondot, egykettőre kiadta a javasolt szabásmintát, és a várható képet.